„A parodontológia helyzete a XXI. században” címmel tartott nagy érdeklődést kiváltó előadást dr. Gera István, a Semmelweis Egyetem Fogorvostudományi Karának professzora. Megtudhattuk tőle, hogy a fogászatban – az implantológiát leszámítva – a parodontológia fejlődése kezdődött meg a legkésőbb. Kezdetben – úgy az ötvenes évek elején – az íny ecsetelését és palliatív kezeléseket alkalmaztak, a műszerezettség a nullával volt egyenlő. Még „a fejlett Nyugaton” is csak a hetvenes évek elején indult meg a parodontológia fejlődése. Akkor találták meg az oki terápiáját a gingivitisnek és a krónikus fogágybetegségnek. Ugyanakkor az agresszív parodontitis hátterében lévő szisztémás – elsősorban genetikai és egyéb – faktoroknak a feltárása még mindig folyamatban van.

Ami viszont a technikát illeti, hihetetlen fejlődésen ment át a parodontológia. Egyre inkább a minimálinvazív sebészeti technikák kerültek előtérbe. A biofilm is új fogalom a parodontológiában. Régebben lepedéknek, később plakknak nevezték, most pedig tudjuk, hogy olyan bakteriális „társadalom” él a fog felszínén, amelyet sem antibiotikummal, sem a szájban alkalmazható fertőtlenítőszerekkel nem lehet elpusztítani. Csakis mechanikai dörzsölés, kaparás útján!

Ez olyan jelentős szemléletváltozással járt a parodontológiában, hogy rányomta bélyegét a sebészi technikákra is. Ma már nem is annyira a tasakok megszüntetése, mint az – amúgy elkerülhetetlen – bakteriális szájflóra ökológiai egységének átrendezése a cél. Az, hogy ebben a dzsungelben, ami a biofilm, a patogén baktériumokat szaprofita baktériumok helyettesítsék, azok ugyanis nem okoznak gyulladást. Ma már ismert, hogy elsősorban nem a bakteriális hatás, hanem a baktériumokkal szemben fellépő immunreakció dönti el, hogy kinek lesz súlyos parodontitise, kinél marad csak felszínes gyulladás, gingivitis a szájban, és ennek megfelelően módosul a kezelés. Ugyanakkor viszont előtérbe került az esztétikai parodontális sebészet, amely szintén jelentősen fejlődött, sok új szintetikus anyagot alkalmaznak.

A harmadik nagy terület az irányított szövetregeneráció. Ez teszi lehetővé, hogy az elpusztult fogmedercsontot bizonyos esetekben regenerációra bírjuk. Ma a szemléletünk – bizonyos tekintetben – sokkal konzervatívabb. Mindinkább általánossá váltak a nem sebészi tasakkezelések, melyek a biofilm áthangolását célozzák, és műtétet csak jóval későbbi fázisban javasolunk. Csak a teljesen gyulladásmentes, tehát nem beteg páciensnél lehet akár regeneratív, akár helyreállító mukogingivális műtétekre gondolni.

Végül pedig az implantológia – amely, amikor aranykorát élte a maxillofaciális szájsebészet területén, még rengeteg problémával járt – egyre inkább átkerül a parodontológusok területére. Az előkészítése, valamint az elpusztult fogmedercsont felépítése és főleg az utókezelés, a megfelelő mukogingivális viszonyok megteremtése a parodontális sebészet feladata lett.

 

Dental World 2013