Minimálisan és közepesen megtartott állcsontgerinc miatt augmentált szinuszba helyezett implantátumok – prospektív vizsgálat 1–5 évre

Anyag és módszer: A kutatás során a szagittális szendvics csontaugmentációs technikához szervetlen marhacsontból származó ásványi anyagot és autogén csontállományt, a szinuszablak lezárásának/megóvásának érdekében pedig kollagénmembránt alkalmaztunk. Többszakaszos implantáció történt, galvanizált felszínű implantátumokkal. Eredmények: 245 implantátumot helyeztünk be 100 szinusz alatti területre (79 páciensben), melyből 244 a mai napig helyén van. Az 5 éves kumulatív sikerességi és túlélési ráta 96,5% (SE 2,0%), illetve 99,4% (SE 0,4%). A minimális csontvastagsággal rendelkező egyénekbe helyezett implantátumok esetén ezek az értékek 94,1% (SE 3,4%), illetve 99,4% (SE0,6%), míg a mérsékelt csontvastagságú területre behelyezett implantátumok esetén mindkét érték 100% (SE0,6%).

Következtetés: 6 hónapos gyógyulási idővel, a szinuszaugmentáció után behelyezett implantátumok sikeressége hasonlónak mondható a természetes csontba ültetettekéhez. A sikeresség, túlélési arány és csont-újraépülés mind a minimális, mind a mérsékelt reziduális alveoláris csonttal rendelkező esetek között összehasonlítható volt. A szinusz közelsége a hátsó maxilla régióban implantációs szempontból elégtelen magasságú alveoláris csontot eredményezhet. Számos technikát fejlesztettek ki ennek a problémának a megoldására, többek között a tengelykorrekciós fejjel rendelkező és rövid implantátumokat [1, 2]. A szinuszaugmentáció az egyik legnépszerűbb módja annak, hogy legyőzzük a maxilla hátsó régiójának rekonstrukciójakor fellépő limitáló tényezőket. A „laterális ablak” technikát először Boyne & James [3] írta le, majd számos szinuszaugmentációs technikával foglalkozó cikket publikáltak [4, 5]. Ez egy jól dokumentált, gyakran alkalmazott és megbízható eljárás, bevett módszerekkel, ugyanakkor kevés komplikációval [6–8]

.
A szinuszaugmentációkor használt különböző graftanyagok közül főleg az autogén csont [9] és a szervetlen marhacsontőrlemény (ABBM) [10] kerültek be a vizsgálatba. Sokszor írnak különféle csontpótló anyagokról, eltérő felszíni struktúrájú implantátumokról, valamint sebészi technikákról ugyanabban a cikkben, ezzel megnehezítve az értelmezést és a rendszerezést [10–13]. Az egy cikken belüli variabilitás, illetve az irodalomban megjelent cikkek közötti nagy eltérések miatt nagyon kevés az olyan adat, amely alapul szolgálhat egy metaanalízishez [7]. A csontpótló anyagok közül az a kettő (autogén csont és ABBM), melyeket hasonló implantátumtúlélési aránnyal jellemeztek, a szövettani vizsgálatok során eltérő eredményt mutattak. Míg az autogén csontban 6 hónap alatt nagy mennyiségű élő csontszövet keletkezik, az ABBM alkalmazása esetén csak 9 hónap után lehet hasonló mértékűt tapasztalni [14, 15]. Az autogén csont használata előnyt jelenthet, különösen akkor, ha csak minimális mennyiségű alveoláris csont áll rendelkezésre. Mindemellett ennek kizárólagos alkalmazása nagyobb mennyiségű extraorális csontforrást igényelhet, illetve ezen esetekben, terhelés hatására a szinuszban lévő graft fokozott felszívódását figyelték meg [16].

Különböző szinuszaugmentációra alkalmazott szendvicstechnikák léteznek, többek között az is, amelynél a graftrétegeket szagittális rétegtechnikával helyezzük be. Ha a majdani implantátum helyére behelyezett autogén csontot mind mediálisan, mind laterálisan jó oszteokonduktív és alacsony helyettesítési aránnyal rendelkező anyaggal (ABBM) határoljuk, gyorsabb csontképződés jön létre, továbbá az újonnan létrejött csont védve lesz a felszívódástól is [10, 18]. Ezen módszer alkalmazásakor kisebb mennyiségű autogén csont használata is elegendő lehet. Nem vizsgálták még a sebészi eredményeket, az implantálás sikerességét, illetve a túlélési arányt azon esetekben, amikor kizárólag autogén csonttal és ABBM-mel végezték el a szagittális szinuszaugmentációs technikát. Továbbá az irodalomban nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű adat, hogy összehasonlítsuk a mérsékelt, illetve a minimális csontállománnyal rendelkező páciensekben ugyanazon módszerrel kezelt esetek eredményességét [7].

Ezért jelen esetben egy prospektív klinikai tanulmányt mutatunk be, melyben az ABBM-mel és autogén csonttal, szagittális rétegzési technikával előkészített, kétfázisú implantációt vizsgáljuk. Ezekben az esetekben minden implantátumnak ugyanolyan felszíni kiképzése van.
A cél: (1) szinuszaugmentáció utáni sikerességi és túlélési arány meghatározása kétfázisú implantáció esetében, (2) a minimális (≤ 3,5 mm) és mérsékelt (> 3,5 mm) magasságú alveoláris csonttal rendelkező betegcsoportok esetében végzett implantáció utáni sikerességi és túlélési arány összehasonlítása.

Anyag és módszer

Ez a prospektív klinikai tanulmány 2001. május és 2007. június között készült 79 páciens bevonásával, akiknél 100, az arcüreg területét érintő implantálás történt a megelőzően szendvicstechnikával augmentált szinuszba. A páciensek között 39 férfi, 40 nő volt, az átlagéletkoruk 52 év (1. táblázat). A kutatásba kiválasztott alanyoknál a dentális implantátumok behelyezéséhez a hátsó maxilla régióban szükséges alveoláris csontmagasság elérése érdekében szinuszaugmentációra volt szükség. Minden beteg 7 mm-nél alacsonyabb, illetve megfelelő vastagságú (≥ 6 mm) csontgerinccel rendelkezett a szinusz alatti területen. Csak olyan betegek kerülhettek be a vizsgálatba, akiknek a szájhigiénéje megfelelő volt az implantációt megelőzően is, nem voltak aktív dohányosok, nem fogyasztottak túlzott mértékben alkoholt, nem volt kezeletlen szisztémás, illetve parodontális betegségük vagy arcüreget érintő patológiás elváltozásuk.

Klinikai módszerek

Minden páciensen laterális ablakon át megközelített [3], szendvics csontaugmentációs technikát alkalmaztunk, melynél apró szemcséjű autogén csontot és ABBM-et rétegeztünk egymásra. A sebészi beavatkozás előtt a rendelkezésre álló csontmennyiséget nagyítás alatt vizsgáltuk, a panoráma-röntgenfelvételhez viszonyított nagyítási arányt figyelembe véve. A laterális ablak sebészi technikáját már korábban is leírták [3]. Röviden összefoglalva: egy teljes vastagságú perioszteális lebenyt emelünk fel, hogy hozzáférjünk a szinusz laterális falához. A szinuszablak preparálása és benyomása után a szinusznyálkahártyát óvatosan fel kell emelni addig, amíg elegendő nem lesz a hely 13–15 mm hosszúságú implantátumok behelyezéséhez. Ezt követően az intraorálisan rendelkezésre álló területekről vett autograftot csontdarálóban készítjük elő (R. Quétin Bone-Mill, Roswitha Quétin Dental Products). A szagittális szendvicstechnika kivitelezése során minden betegben ABBM-et (Bio-Oss, Geistlich Pharma) és finomra darált, saját csontot használtunk.

Az ABBM-et a szinusz mediális falára helyeztük fel, majd az autogén csontot pontosan a későbbi implantációs terület fölé tömörítettük. Végül ezt a csontréteget zártuk egy laterálisan elhelyezkedő ABBM réteggel (1. ábra). A szinuszablakot egy felszívódó kollagénmembrán (Bio-Gide Resorbable Bilayer Collagen Membrane, Geistlich Pharma) ráhelyezésével védtük/fedtük. A lebenyt egyszerű csomós és tovafutó pelenkaöltéssel zártuk, politetrafluoretilén (GORE-TEX CV-5 Suture, WL Gore & Associates) varróanyagot használva. A sebészi beavatkozáson átesett területnek átlagosan 7 hónapos gyógyulási időt hagytunk, hogy elősegítsük a megfelelő csontosodási folyamatokat. A gyógyulási idő elteltével 245 darab galvanizált TiUnite felszínű implantátumot (106 Brånemark System Mk IV, 100 Brånemark System Mk III, 30 NobelReplace és 9 NobelSpeedy implantátum; Nobel Biocare) ültettünk be (2. táblázat). Az implantátumok kiválasztása nem véletlenszerűen, hanem az implantálásra szánt terület csontminősége alapján történt. Az implantátumágy kialakítása során a sebész egy 2 mm-es csavart fúró segítségével becsülte fel a rendelkezésre álló csont minőségét. Amikor az oszteotom műtét kezdeti lépései során kisebb ellenállást érzékelt (4-es típusú csont, Lekholm & Zarb [19]), csavarimplantátum (többnyire Mk IV implantátum) használata mellett döntöttünk. Amennyiben ez az implantátum nem volt elérhető a piacon, vagy a páciens anyagi helyzete nem engedte meg ennek használatát, NobelSpeedy vagy NobelReplace implantátumokkal helyettesítettük.

Cilindrikus implantátumot csak akkor választottunk, amikor jobb minőségű (2-es vagy 3-as típusú) csont állt a rendelkezésünkre. A felépítmény ráhelyezése előtt az implantátumok átlagosan 6,5 hónapig maradtak csontszint alá süllyesztve. Az volt a célunk, hogy az alveoláris csont szintjéig süllyesztett implantátumokat 6 hónapra zárjuk, majd ezt követően felszabadítsuk és felépítménnyel ellássuk. A definitív/végleges pótlás a felszabadítást követő néhány héten belül elkészült, a betegek fix, implantátumokon elhorgonyzott fogpótlást kaptak.

Esetkövetési protokoll

A páciensek egy előre megtervezett, pontos időbeosztású programban vettek részt, melyet a felépítmény behelyezésével kezdtek meg, és melynek részeként félévente klinikai, illetve évente radiológiai vizsgálaton vettek részt. A klinikai vizsgálat során a periimplantáris nyálkahártya állapotát az alábbi szempontok alapján értékeltük: erythema, hiperplázia, váladékozás, duzzanat, illetve plakk jelenléte. Természetesen a pótolt csont gyógyulása alatt fellépő jelentősebb elváltozásokat (graft fertőződése, sinusitis) is feljegyeztük. A periapikális röntgenfelvételeket hosszú tubusos parallel technikával készítettük. A csontszint változását NIH Image szoftver [20] használatával, 0,01 mm-es pontossággal mértük. Az implantátum-felépítmény kapcsolódási pont és az első szabad szemmel látható csont-implantátum közötti távolságot szintén feljegyeztük.

A sikeres implantálás feltétele

A betegek nyomon követése a következőkben felsorolt, általánosan elfogadott szempontok alapján történt: fájdalom hiánya, idegentest-érzés, érzészavar, mobilitás, illetve periimplantáris radiolucencia [21]. Ezen klinikai paramétereken túl, maximum 2 mmes csontlebontódást vettünk klinikailag elfogadhatónak, mely a terhelés megkezdése és az 5 éves kontroll között alakulhatott ki [22]. Amennyiben az implantátum funkcióképes maradt, de nem felelt meg a klinikai sikeresség feltételeinek, vagy átlépte a 2 mm-es határt 5 év alatt, már csak a túlélési arány számításához használtuk fel. A stabilitás méréséhez a fix pótlásokat nem távolítottuk el.

Statisztikai analízis

A rögzített adatokat átlagértékek és standard deviációk számításához használtuk fel. A hiányos adatokat, értékeket nem használtuk fel. A túlélési, illetve sikerességi arányokat halandósági tábla analízisével, valamint logrank próbával, míg a marginális csontszint változásában létrejött szignifikáns eltéréseket kétmintás Wilcoxon-teszt segítségével mutattuk ki.

Eredmények

A szinuszgraft gyógyulása
A szinusznyálkahártya perforációja mindösszesen 10 esetben fordult elő (10%), és ezek közül egyik esetben sem haladta meg a nyílás mérete az 5 mm-t. Ezeket a perforációkat felszívódó Bio-Gide kollagénmembránnal (Geistlich Pharma) zártuk, majd a hagyományos graftprotokollt követve folytatódott a kezelés. A betegek többségénél jelentkező duzzanat/ödéma normális posztoperatív elváltozás, amely a műtét utáni 48 órában volt a legkifejezettebb, ezt követően fokozatosan visszahúzódott/enyhült, majd végül, általában 1 hét alatt, teljesen eltűnt. A fájdalom mértéke elhanyagolható volt, és a páciensek diszkomfortérzést mindössze az ödéma miatt tapasztaltak. Száz műtéti területből 97-nél a sebgyógyulás eseménytelenül zajlott le, míg 3 esetben a graft felülfertőződött (3%). Ilyenkor a műtétet követő 2-3. héten fájdalmat, duzzanatot, gennyürülést tapasztaltunk, és/vagy fisztulanyílás jött létre. Ezekben az estekben szisztémás antibiotikum-terápia mellett, a terület sebészi feltárásával, a graft átöblítésével, elnyújtott idejű gyógyulási folyamat alakult ki. Habár a graft egy részét elveszítettük, a fertőzés klinikai tüneteit sikerült eliminálni, így az implantációt mindhárom páciensnél további csontpótlás nélkül el lehetett végezni.

Az implantátum behelyezésétől a terhelésig
Minden implantátumot az előre meghatározott, protetikai szempontból optimális területre tudtunk beültetni. Az első és második moláris területére többségében Mk IV, NobelSpeedy vagy NobelReplace; míg a premoláris régióba főleg Mk III implantátumok kerültek. A felépítmény ráhelyezésekor – egy kivételével – minden implantátum teljesen csontba volt ágyazva, és stabilnak bizonyult. Az egyetlen kivételről a későbbiekben részletesen lesz szó.

Klinikai nyomon követés
A tanulmány ideje alatt hat beteg került ki a kutatási csoportból: öten az 1 éves kontroll után, egy páciens pedig a 2 éves kontrollt követően; közülük egy elhalálozott, illetve ketten elköltöztek. A másik három páciens elutasította, hogy a marginális csontszint meghatározásához szükséges röntgenfelvételeket elkészítsük, azonban az éves klinikai kontrollon rendszeresen megjelentek, így ezek alapján az implantációt sikeresnek értékeltük. A statisztikai analízishez csak az utolsó klinikai és radiológiai kontrollig nyert adatokat használtuk fel. Az utolsó vizsgálatra már minden résztvevő kényelmes, definitív pótlással rendelkezett. Egyetlen kivételével minden implantátum funkcióképesnek számított; a páciensek nem tapasztaltak idegentest-érzést, fájdalmat vagy érzészavart. Az intraorális vizsgálat során egészséges periimplantáris nyálkahártyát észleltünk, váladékozás, duzzanat vagy erythema legkisebb jele nélkül.

Radiológiai nyomon követés
A felépítmény behelyezésekor az alveoláris csontlebontódás átlagértéke 0,17 mm (SD 0,36) volt, 0,44 mm az 1 éves kontroll idején, majd ez az érték változatlan maradt a kutatás ideje alatt (3. táblázat). Az Mk IV implantátumoknál szignifikánsan kisebb csontleépülést tapasztaltunk a terhelés megkezdése és az 1 éves kontroll közötti időszakban, mint az Mk III implantátumok esetében (P=0,0020). A többi időintervallumra nézve semmilyen más, statisztikailag szignifikáns eltérést nem tudtunk kimutatni.

Túlélés és sikeresség
A behelyezett 245 implantátumból jelenleg 244 van még szájban, ami 99,6%-os (SE 0,4%) 5 éves túlélési arányt jelent. Egy implantátumot elveszítettünk a terheléskor, de az ezt követően beültetett második implantátumot már sikeresen lehetett terhelni. A 2, 3 és 4 éves kontroll alkalmával az egyik betegnél 3 implantátum körül fokozott csontleépülést tapasztaltunk (2,29–2,51 mm). Ezek, bár funkcióképesek maradtak, a lebontódás következtében már nem feleltek meg a sikeres implantátumokkal szemben támasztott követelményeknek. A páciens rossz szájhigiénével rendelkezett, és bár a megfelelő instruálást, valamint motiválást követően a szájhigiénéje javult, a csontlebontódás tovább folytatódott. Az összes implantátumra vonatkoztatott, kumulatív sikerességi arány 96,2% (SE 2,0%); az Mk III implantátumok esetén ez az érték 96,0% (SE2,9%), míg az Mk IV implantátumnál 97,8% (SE2,0). A logrank próba alapján nem tudtunk statisztikailag szignifikáns különbséget kimutatni ezen két implantátumrendszer között (P=.6622) (4. táblázat). A NobelSpeedy és NobelReplace implantátumokat statisztikailag nem hasonlítottuk össze.

Kevés és mérsékelt mennyiségű alveoláris csonttal rendelkező esetek összehasonlítása
A vizsgálat során az alacsony, illetve közepesen megtartott alveoláris gerinccel rendelkező területekre beültetett implantátumok között nem tudtunk statisztikailag szignifikáns eltérést kimutatni a marginális csont lebontódásának mértékéről. Erősen destruált alveoláris csontba 156 (67,3%), közepesen megtartott csontállományú területre 89 implantátumot ültettünk be (2. és 3. ábra). A kutatás ideje alatt bekövetkezett marginális csontszintváltozásokból számított átlagértékeket az 5. táblázat foglalja össze. Azt az egy implantátumot, amelyet a feltáráskor eltávolítottunk, és egyúttal sikeresnek sem ítéltünk, illetve a korábbiakban említett, szintén sikertelen három implantátumot erősen destruált csontba helyeztük be. Az összes, erősen destruált csontba ültetett implantátumra vonatkozó 5 éves sikerességi és túlélési arány 94,1% (SE 3,4%), illetve 99,4% (SE 0,6%). A közepesen megtartott csontgerincbe helyezett implantátumok esetében mindkét érték 100% (SE 0%), azonban a két csoport közötti eltérés nem volt szignifikáns (implantátumsikeresség P=.1150; implantátumtúlélés P=.4501) (6. táblázat).

Megbeszélés

A szinuszaugmentáció egy jól dokumentált, gyakran végzett és kiszámítható beavatkozás, általánosan elfogadott módszerekkel, bár ennél a beavatkozásnál is felléphetnek intraoperatív vagy posztoperatív komplikációk. Ezen kutatás ideje alatt 10 esetben (10%) fordult elő a szinusznyálkahártya perforációja mint komplikáció. Egyik perforáció mérete sem haladta meg az 5 mm-t, és felszívódó kollagénmembránnal sikeresen tudtuk zárni őket. Ezek közül az implantátumok közül egyet sem veszítettek el a páciensek, így mindegyiket sikeresnek ítéltük. Ez az eredmény megegyezik a korábban publikált implantátumtúlélési rátákkal szinusznyálkahártya-perforáció esetén [23], azonban ellentétes a 2 mm-nél nagyobb perforációk esetében leírt túlélési aránnyal [24, 25]. Fertőzés három esetben fordult elő (a szinuszrégiók 3%-a), ezek közül egyik sem kapcsolódott perforációhoz. Más tanulmányok sem írtak le korrelációt a szinusznyálkahártya perforációja és a posztoperatív fertőzések között [26].

A kutatásunk során fellépő fertőzéseket szisztémás antibiotikum-terápiával, sebészi feltárással, valamint a terület átöblítésével kezeltük. A gyulladásos tünetek eliminálására alkalmazott kombinált terápia sikeresnek bizonyult. Habár a graft egy részételveszítettük a kezelés következtében, a sebészi területnek hosszabb (átlagosan 8,5 hónap) gyógyulási időt hagyva a hiányos területek csonttal töltődtek fel, az implantátumokat további szinuszgraft behelyezése nélkül tudtuk beültetni. Hasonló terápiás protokollt korábban már mások is leírtak, hasonlóan sikeres eredménnyel [27]. A kutatásban részt vevő páciensek közül egyik sem dohányzik. Míg a nemdohányzók között hasonlóan alacsony fertőzési arányt írtak le más tanulmányokban is, addig a dohányosok körében sokkal magasabb volt a szövődmények aránya [26, 28]. Egy egyfázisú szinuszaugmentációs tanulmányban a leírt implantátumvesztés fő oka fertőzés volt [29]. Ez, az itt leírt eredmények fényében, azt sugallja, hogy az ilyen jellegű komplikációk sokkal könnyebben és kiszámíthatóbban uralhatóak többfázisú technika alkalmazásával. A csoport minden tagjánál, azaz 100 szinuszaugmentáció esetében, a szendvics csontaugmentációs technikának megfelelően, szagittálisan helyeztük be a graftrétegeket. Apró szemcsékre őrölt autogén csont került az ABBM mediális és laterális lemezei közé, pontosan a későbbi implantációs terület fölé.

Az alveoláris csontgerinc lebontódását az implantátum-felépítmény kapcsolódási pontjától mértük. Az első év alatt tapasztalt átlagosan 0,44 mm-es csontlebontódás a későbbiek során is stabil/változatlan maradt. Egy év elteltével az Mk IV implantátumok körül szignifikánsan kisebb csontleépülést tapasztaltunk, mint az Mk III típusúaknál. Ennek az oka ismeretlen, de valószínűsíthető, hogy a különböző implantátumforma, illetve az Mk III implantátumok nyaki részénél levő 0,8 mm-es sima felszín. Ennek az eltérésnek nincs klinikai jelentősége, hiszen mind az összesített, mind az implantátumokra vonatkoztatott csontlebontódás normálisnak mondható. Az Mk IV implantátumokat rosszabb minőségű csontba ültettük, mint az Mk III típusúakat, az elért eredmény mégis az ellenkezője lett az általunk vártnak. A kutatásban részt vevőknél a kumulatív sikerességi arány 96,5%, míg az összes implantátumból számított túlélési arány 99,6% volt. A nyomon követési időszakban 3 implantátumnál tapasztaltunk 2 mm-t meghaladó csontleépülést, melynek következtében nem feleltek meg a sikeres implantátumokkal szemben támasztott követelményeknek, így csak a túlélési arányba számítottak bele. Az általunk elért túlélési arány némileg magasabb, mint a közelmúltban megjelent áttekintésben leírt 91,8% [7]. Egy-, illetve többfázisú szinuszgrafttechnikáknál, ahol szintén hasonló felszíni kiképzésű implantátumokat alkalmaztak, számos tanulmányban 97,1–100,0% közötti túlélési arányt értek el [13, 27, 29]. Az általunk elért sikeresség megegyezik a csontpótlás nélkül, természetes csontba ültetett implantátumokról megjelent adatokkal [30–34].

A kutatás során, azonos feltételeket biztosítva mindkét csoportnak (graft anyaga, gyógyulási idő, implantátum típusa és kétfázisú beültetés), nem tapasztaltunk különbséget a minimális, illetve a közepesen megtartott alveoláris csontgerincbe beültetett implantátumok túlélése, sikeressége vagy akár a csontlebontódás mértéke között. Bizonyos kutatások szerint abban az esetben is lehetséges az implantátumok stabilizálása erősen destruált alveoláris csontban, amikor az implantációt a csontpótlással egy lépésben végzik [29]. Bár az általunk leírt kutatásban részt vevő erősen destruált állcsontgerincű páciensek szinusza teljesen pneumatizált/légtartó volt (≤ 1 mm), az egyfázisú technika nem biztosított volna megfelelő stabilitást a beültetett implantátumoknak. Mivel Peleg és munkatársai [29] eltérő csontpótló anyagokat, illetve eltérő felszíni kialakítású implantátumokat használtak kutatásuk során, eredményeik nehezen összehasonlíthatók az általunk elértekkel. Hasonlóságot és eltéréseket egyaránt felfedeztünk a korábban publikált kutatások és a saját tanulmányunk között. A randomizált, kontrollált klinikai tanulmányokat az egy-, illetve kétfázisú szinuszaugmentációs technikák, valamint a különböző csontpótló anyagok összehasonlítására, az eltérő gyógyulási és terhelhetőségi idők felbecsülésére kellene használni. Ezen vizsgálatok eredményei alapján meg lehetne határozni egy általánosan elfogadott, optimális gyógyulási időt és terhelést, valamint azt, hogy a napjainkban alkalmazott két szinuszaugmentációs technika közül melyik az előnyösebb.

Következtetések

Ezen kutatás korlátain belül kijelenthetjük:
(1) A leírt anyagokkal és módszerekkel a hagyományos kétfázisú (6 hónapos gyógyulási idő) szinuszaugmentációval elért sikeresség és túlélési arány hasonló a természetes csontba beültetett implantátumokéhoz.
(2) Az alacsony (≤ 3,5 mm) és közepesen megtartott (> 3,5 mm) állcsontgerinccel rendelkező kutatási csoportok esetében mért sikeresség és túlélési arányok, illetve csontleépülési adatok összehasonlíthatóak egymással. A kétfázisú szinuszaugmentáció megbízható és kiszámítható, mindemellett az esetleg felmerülő komplikációk jól kezelhetők, így nincsenek káros hatással az implantáció klinikai végeredményére/kimenetelére. A cikk szerzője, illetve a vizsgálatban részt vevők semmilyen intézményi, magán- vagy részvénytársaságtól származó pénzügyi támogatást nem kaptak, továbbá nincs részesedésük az általuk felhasznált termékeket gyártó cégekben sem.

Fordította: Marosi Tamás

Irodalom

1. Renouard, F., Nisand D. Shortimplants in the severely resorbed maxilla: A 2-year retrospective study. Clin Implant Dent Relat Res 2005;7:S104–S110.
2. Ridell, A., Gröndahl, K., Sennerby, L., Placement of Brånemark implants in the maxillary tube region: Anatomical considera- tions, surgical technique, and long-term results. Clin Oral Implants Res 2009;20:94–98.
3. Boyne, P. J., James, R. A. Grafting of the maxillary sinus floor with autogenous marrow and bone. J Oral Surg 1980;38:613–616.
4. Tatum, H., Maxillary and sinus implant reconstruction. Dent-Clin North Am 1986;30:207–229.
5. Smiler DG, Johnson PW, Lozada JL, et al. Sinus lift grafts and endosseous implants. Treatment of the atrophic posterior maxilla. Dent Clin North Am 1992;36:151–186.
6. Jensen, O. T., Shulman, L. B., Block MS, Iacono VJ. Report of the sinus consensus conference of 1996. Int J Oral Maxillofac Implants 1998;13(suppl):11–32.
7. Wallace, S. S., Froum SJ. Effect of maxillary sinus augmentation on the survival of endosseous dental implants. A systematic review. Ann Periodontol 2003;8:328–343.
8. Aghaloo, T. L., Moy, P. K. Which hard tissue augmentation techniques are the most successful in furnishing bony support for implant placement? Int J Oral Maxillofac Implants 2007;22: 149–170. 9. Raghoebar, G. M., Timmenga, N. M., Reintsema, H., Stegenga, B., Vissink, A. Maxillary bone grafting for insertion of endosseous implants: Results after 12–124 months. Clin Oral Implants Res 2001;12:279–286. The International Journal of Oral & Maxillofacial Implants 1211
10. Valentini, P., Abensur, D. J. Maxillary sinus grafting with anorganic bovine bone: A clinical report of long-term results. Int J Oral Maxillofac Implants 2003;18:556–560.
11. Lozada, J. L., Emanuelli, S., James, R. A., Boskovic, M., Linsted K. Rootform implants placed in subantral grafted sites. J Calif Dent Assoc 1993;21:31–35.
12. Tolman, D. E. Reconstructive procedures with endosseous implants in grafted bone: A review of the literature. Int J Oral Maxillofac Implants 1995;10:275–294.
13. Bornstein, M. M., Chappuis, V., von Arx, T., Buser, D. Performance of dental implants after staged sinus floor elevation procedures: 5-year results of a prospective study in partially edentulous patients. Clin Oral Implants Res 2008;19:1034–1043.
14. Froum, S. J., Tarnow, D. P., Wallace, S. S., Rohrer, M. D., Cho SC. Sinus floor elevation using anorganic bovine bone matrix (OsteoGraf/N) with and without autogenous bone: A clinical, histologic, radiographic, and histomorphometric analysis – Part 2 of an ongoing prospective study. Int J Periodontics Restorative Dent 1998;18:528–543.
15. Hallman, M., Sennerby, L., Lundgren, S. A, clinical and histological evaluation of implant integration in the posterior maxilla after sinus floor augmentation with autogenous bone, bovine hydroxyapatite, or a 20:80 mixture. Int J Oral Maxillofac Implants 2002;17:635–643.
16. Kahnberg, K-E., Ekestubbe, A., Gröndahl, K., Nilsson, P., Hirsch, J-M. Sinus lifting procedure. I. One-stage surgery with bone transplant and implants. Clin Oral Implants Res 2001;12:479–487.
17. Misch, CEE. The maxillary sinus lift and sinus graft surgery. In: Misch CEE (ed). Contemporary Implant Dentistry, ed 2. St Louis: Mosby, 1998:469–496.
18. Piattelli, M., Favero, G. A., Scarano, A., Orsini, G., Piattelli, A. Bone reactions to anorganic bovine bone (Bio-Oss) used in sinus augmentation procedures: A histologic long-term report of 20 cases in humans. Int J Oral Maxillofac Implants 1999;14:835–840.
19. Lekholm, U., Zarb, G. Patient selection and preparation. In: Brånemark P-I, Zarb GA, Albrektsson T (eds). Tissue-Integrated Prostheses: Osseointegration in Clinical Dentistry. Chicago: Quintessence, 1985:199–211.
20. Wyatt, C. C., Bryant, S. R., Avivi-Arber, L., Chaytor, D. V., Zarb GA. A computer-assisted measurement technique to assess bone proximal to oral implants on intraoral radiographs. Clin Oral Implants Res 2001;12:225–229.
21. Albrektsson, T., Zarb, G., Worthington, P., Eriksson, B. The long-term efficacy of currently used dental implants: A review and proposed criteria of success. Int J Oral Maxillofac Implants 1986; 1:11–25.
22. Wennström, J. L., Palmer, R. M. Consensus report of Session C. In: Lang NP, Karring T, Lindhe J (eds). Proceedings of the 3rd Euro- pean Workshop on Periodontology: Implant Dentistry. Berlin: Quintessenz, 1999:255–259.
23. Ardekian, L., Oved-Peleg, E., Mactei, E. E, Peled, M. The clinical significance of sinus membrane perforation during augmentation of the maxillary sinus. J Oral Maxillofac Surg 2006;64:277–282.
24. Proussaefs, P., Lozada, J., Kim, J., Rohrer, M. D. Repair of the perforated sinus membrane with a resorbable collagen membrane: A human study. Int J Oral Maxillofac Implants 2004;19:413–420.
25. Hernández-Alfaro, F., Torradeflot, M. M, Marti, C. Prevalence and management of Schneiderian membrane perforations during sinus-lift procedures. Clin Oral Implants Res 2008;19:91–98.
26. Barone, A., Santini, S., Sbordone, L., Crespi, R., Covani, U. A clinical study of the outcomes and complications associated with maxillary sinus augmentation. Int J Oral Maxillofac Implants 2006;21:81–85.
27. Kahnberg, K. E., Vannas-Löfqvist, L. Sinus lift procedure using a 2-stage surgical technique: I. Clinical and radiographic report up to 5 years. Int J Oral Maxillofac Implants 2008;23:876–884.
28. Levin, L., Herzberg, R., Dolev, E., Schwartz-Arad D. Smoking and complications of onlay bone grafts and sinus lift operations. Int J Oral Maxillofac Implants 2004;19:369–373.
29. Peleg, M., Garg, A. K, Mazor, Z. Predictability of simultaneous implant placement in the severely atrophic posterior maxilla: A 9-year longitudinal experience of 2,132 implants placed into 731 human sinus grafts. Int J Oral Maxillofac Implants 2006;21: 94–102.
30. Adell, R., Lekholm, U., Rockler, B., Brånemark, P. I. A 15-year study of osseointegrated implants in the treatment of edentulous jaws. Int J Oral Surgery 1981;10:387–416.
31. Adell, R., Eriksson, B., Lekholm, U., Brånemark, P. I., Jemt, T. Longterm follow-up study of osseointegrated implants in the treatment of totally edentulous jaws. Int J Oral Maxillofac Implants 1990;5:347–359.
32. Jemt, T., Lekholm, U. Oral implant treatment in posterior partially edentulous jaws: A 5-year follow-up report. Int J Oral Maxillofac Implants 1993;8:635– 640.
33. Lekholm, U., van Steenberghe, D., Herrmann, I., et al. Osseointegrated implants in the treatment of partially edentulous jaws: A prospective 5-year multicenter study. Int J Oral Maxillofac Implants 1994;9:627–635.
34. Lekholm, U., Gunne, J., Henry, P., et al. Survival of the Brånemark implant in partially edentulous jaws: A 10-year prospective multicenter study. Int J Oral Maxillofac Implants 1999;14:639–645. 1212 Volume 25, Number 6, 2010
Dr. Urbán István, dr. Jaime L. Lozada