Az utóbbi időkben sokat változott az implantológia, mind szemléletben, mind a rendelkezésre álló implantátumok kínálatának tekintetében. Talán az egyik legszembetűnőbb ezek közül a minimálinvazivitás igénye. Ezzel kapcsolatban gyakran érezni némi fogalomzavart. A minimálinvazivitás ugyanis nem csupán a beavatkozásra vonatkozik, amelynek során a helyére juttatjuk az implantátumot, de az állapotra is, amelyet így létrehozunk. A korábbi nézetek szerint (és még ma is gyakran találkozni ezzel), a lehető legnagyobb implantátumot kell behelyezni.

 

A mai tendencia szerint azonban a lehető legkevesebb fémet juttatva a csontba biztosítható a megfelelő mennyiségű és minőségű periimplantáris csont, amely azt a biológiai teret adja, amelyben az implantátumunk működni fog, azaz képes lesz restrukturálódni. Klinikai vizsgálatok hosszú sora bizonyítja, hogy mind a kis átmérőjű, mind a rövid implantátumok sikeressége és létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Ebben a tanulmányban a kis átmérőjű implantátumok különböző típusait és azok jellemzőit vizsgáljuk gyakorlati szempontok alapján. A kis átmérőjű implantátum, vagy miniimplantátum meghatározása nem egyszerű, ugyanis az elnevezés többféle típusú implantátumot jelenthet, amelyek nem feltétlenül jelentenek azonos felhasználási területet:

lehetnek például egyrészes, gömbfejes implantátumok, teljes fogsor rögzítésére, 1,8–3 mm átmérővel, vagy lehetnek kétrészes implantátumok, 3–3,3 mm átmérővel.

Főként a front régióban használatosak, ahol a meziodisztális helykínálat behatárolt, illetve azon a helyeken, ahol a csont orovestibularis dimenziója elégtelen. A kisebb átmérő egyben általában kompromisszumkényszert is jelent olyan elvárások tekintetében, amelyek a „normál” méretű implantátumok esetében egyébként alapvetőnek tekinthetők:

– teherbírás
– protetikai variabilitás
– tengelykorrekció lehetősége
– gingivális magassághoz való alkalmazkodás lehetősége
– stabil, hermetikus kapcsolat (kétrészes rendszer esetében)
– lágy- és keményszövet-menedzsment
– esztétika
– „platform switching”

Ha áttekintjük a piaci kínálatot, meglehetősen sokféle megoldással találkozhatunk, ezek azonban gyakorlati szempontból alapvetően 7 csoportra oszthatók. A terhelhetőség és ezáltal méretcsökkentés legfőbb korlátozó tényezője a kétrészes, csavaros rögzítésű rendszereknél a rögzítőcsavar helyigénye. A csavarnak ugyanis van egy minimális mérete, amelyet az anyag terhelhetősége határol be. A protetikai elemeket csak ezzel arányosan lehet csökkenteni, ellenkező esetben azok lennének túl vékonyak.

Összefoglalva elmondható, hogy a számok (méretek) önmagukban kizárólag abban a tekintetben nyújtanak támpontot, hogy az adott hely/csontkínálat mellett az implantátum behelyezhető-e, vagy sem. Ez azonban kizárólag a sebészeti megoldásra vonatkozik, így könnyen előfordulhat, hogy a szűk látókörű – kizárólag sebészeti szempontokra épülő – tervezést és beültetést követően egy nem, vagy csak nagy kompromisszumok árán használható pillért kapunk.

Tekintettel arra, hogy az implantáció csak eszköz a protetikai céljaink megvalósításához, a hosszú távú siker érdekében mindenképp figyelembe kell vennünk a terhelhetőséget, a lágy- és keményszövetek megőrzésére szolgáló megoldásokat, és az adott implantátumhoz tartozó protetikai választékot is.

Dr. Szabó Róbert