Mi a sorsa a csontpótlóknak?

Nagyon sokféle anyagot ültetünk be azzal a céllal, hogy csontot pótoljunk velük. A sebészi cél egyértelmű: szövethiányt kell pótolni, ezért elvárjuk a befogadó szervezettől, hogy azt az anyagot, amelyet a legjobb szándékkal beültettünk, csontként kezelje, csonttá építse át. Ezzel szemben lényegében három irányba tud elindulni egy csontpótlásra szánt idegen test a befogadó szervezetben: vagy átépül, vagy letokolódik, vagy elfertőződik. Vegyük sorra ezt a három lehetőséget!

Az átépülés annyit jelent, hogy a csontpótló lebomlik, és a helyén újonnan képződött csont jön létre. Első lépésben a graftot multipotens csontvelői őssejtek kolonizálják, amelyek aztán egyrészt oszteoklasztokká alakulnak, és lebontják az élettelen vázat, másrészt oszteo­blasztokká, amelyek csontszövetet hoznak létre. Ideális esetben ez a két folyamat, a lebomlás és az építés egyensúlyban van, az új csont éppen akkora térfogatú lesz, mint a beültetett graft. Ez elsősorban külső tényezőkön múlik, és jelentősen befolyásolja a környező szövetek típusa. Például az állcsontok területén inkább a lebomlás irányába tud megbomlani az egyensúly, míg a csípőtájékon komoly veszély az ektópiás csontképződés a vastag izomrétegekben.

A letokolódás során a graftot benépesítő sejtek elsősorban fibroblasztok és makrofágok. A gyulladásos sejtek megpróbálják bekebelezni, elszállítani az idegen testként felismert csontpótlót, a maradékot pedig egy kötőszövetes burokba zárja a szervezet. Sok apró csontpótló szemcse egy kötőszövetes hálóban, végső soron egy kemény szövetet alkot. Ez azonban nem csontszövet, nincsen struktúrája, amely a nyomásviszonyokra optimalizált volna, leginkább egy erős távtartóként értelmezhető. Hosszú távon a letokolódott csontpótló idegen test marad, nem öregszik a környező csontszövettel azonos módon, ezért lazulás vagy deformáció szinte mindig fellép.

A fertőzés sem mindig látványos, előfordul larvált, erősen letokolt baktériumtelep, amely komoly diagnosztikus nehézséget okoz. Természetesen a rekonstrukciót végző orvos feladata annak megítélése, hogy mit lehet elérni az adott anatómiai és élettani viszonyok között, és ennek megfelelően választ csontpótlót. Fiatalok esetében például, akiknek akár 50 évig is kell majd támaszkodniuk a ma beültetett csontpótlásra, kiemelt cél a teljes átépülés, hiszen saját szövetet alakítunk ki. Néhány év múlva az eredeti csontgraft már értelmezhetetlen, mert alapanyagában épült be a szervezetbe, mint az étel, amit elfogyasztunk. Ezzel szemben egy szekveszter eleinte kitűnő „kemény szövetet” alkothat, de az évek múltán egyre kevésbé kontrollálható módon változik, másként öregszik, mint az igazi csont.

A csontpótló elfertőződése a legkevésbé kívánatos állapot. A graftot ebben az esetben nem a beteg saját sejtjei, hanem a baktériumok kolonizálják elsőként, és ezzel egy gyulladt fertőzéses góc jön létre a csontpótlás szándéka ellenére. Minden műtétnél van valamennyi kontamináció, szájsebészetben ez elkerülhetetlen, tehát arra kell törekedni, hogy a beültetett csontpótló nemcsak aszeptikus, hanem a baktériumokkal szemben ellenálló is legyen. Ezt lehet elérni például azzal, hogy tudatosan olyan felületet alkalmazunk, amely gyorsítja a humán sejtek megtapadását és a mielőbbi átépülés elindulását, ezzel segítve a versenyt az eukarióta sejtek oldalán, a baktériumokkal szemben.

A csontpótlók három lehetséges sorsa tehát az első napokban eldől, vagy őssejtek, vagy gyulladásos sejtek, vagy baktériumok népesítik be, amelyek aztán hetek-hónapok alatt kialakítják a számukra optimális, stabil végállapotot: az átépült új csontot, a letokolt szekvesztert vagy a fertőzött idegen testet.

Célunk az legyen, hogy a sejtek versenyében minden eszközzel segítsük a csontvelői őssejteket, csökkentsük a gyulladást, és gátoljuk a baktériumokat, hogy a csontpótlás valódi csontszövetépítés legyen.

Dr. Lacza Zsombor