„Én úgy érzem, erre születtem, amit most csinálok…”

[et_pb_section fb_built=”1″ _builder_version=”4.4.1″][et_pb_row _builder_version=”4.4.1″][et_pb_column type=”4_4″ _builder_version=”4.4.1″][et_pb_text _builder_version=”4.4.7″ text_font=”|700|||||||” text_font_size=”16px”]

Interjúalanyom egész életében képezte magát, a fogorvosi egyetem elvégzése után a SOTE általános orvosi szakán is diplomát szerzett, majd a Szent István Kórház szájsebészeti osztályán működött. Ezt követően az Egyesült Államok két egyetemén egy-egy posztgraduális képzés keretein belül bővítette ismereteit, hogy mára a világ egyik legkeresettebb előadója legyen a csont- és lágyrész-sebészet, valamint az implantológia tárgykörében. A témában nemrég egy hiánypótló könyve is megjelent a Quintessence kiadó gondozásában. Fontosnak tartja, hogy a megszerzett tudást másoknak is átadja, számos, élő műtétekkel is színesített gyakorlati kurzust tart itthon és külföldön egyaránt. Szabadidejében versenyszerűen kajakozik. Dr. Urbán István az Urban Regeneration Institute-ban fogadott egy beszélgetésre.

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][et_pb_row _builder_version=”4.4.1″][et_pb_column type=”4_4″ _builder_version=”4.4.1″][et_pb_text _builder_version=”4.4.7″]

Már-már szokásosnak mondható első kérdésem: mi, illetve ki inspirálta erre a pályára?

A szüleim. Édesanyám gyógyszerész, édesapám pedig belgyógyász szakorvosként dolgozott a Szent István Kórházban. Ide sokat jártam be már gyerekként is, mert már akkor is nagyon érdekelt a medicina. Emlékszem, mindig anyukámat kértem, hogy vigyen be a kórházba, ha édesapám ügyelt, merthogy az milyen izgalmas. Sok munkatársát megismertem, akik egy idő után kénytelenek voltak komolyan venni, mert nem hagytam őket békén a kérdéseimmel. Tízévesen már jóformán mindent tudtam az agyi érelmeszesedésről: mitől és mikor alakul ki, melyek a tünetei stb. Volt a kórházban két fiatal, nagyon pozitív kisugárzású szájsebész – dr. Kovács Béla és dr. Tóth Kálmán –, akik a szárnyaik alá vettek, és hamar megszerettették velem ezt a hivatást.

Mégsem a konvencionális módon alakult a pályája.

A fogorvosi egyetem alatt már nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy én maxillo-faciális sebész szeretnék lenni. A komplett medicina érdekelt, és inkább az általános orvosi részben kezdtem gondolkozni.

De a fogorvosit befejezte.

Igen, a végzés után pedig egy évig az USA-ban tevékenykedtem mint fogászati asszisztens. Mindeközben megcsináltam a kinti írásbeli államvizsgákat is (US National Board Dental Examination I. & II.), de önmagában ezzel még nem sokra megy az ember, fogorvosi működési engedélyt ez nem jelentett. Dolgoztam tehát asszisztensként, és értelemszerűen a ranglétra legalján kezdtem: minden asszisztens a főnököm volt. Én voltam az, aki este 10-11-ig porszívóztam a rendelőt, törölgettem a székeket. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert egy igen jó kezű fogorvos mellett lehettem, aki az általános fogászatot, az arany inlay-onlay készítést alaposan megtanította nekem – ennek a tudásnak ma is a birtokában vagyok. Mindez nagyon tetszett, de akkor már jelentkeztem itthon az orvosira.

Kapott valamilyen engedményt – már ami a képzési időt illeti?

Miután felvételt nyertem, azt mondták, három évet kell elvégeznem, de egy hónap múlva valamiért ezt négyre módosították, visszaminősítettek harmadévre, és újra kellett szigorlatoznom kórbonctanból. Pedig ha valamit akkoriban igazán komolyan számon kértek a fogorvostan-hallgatókon, az a patofiziológia volt. Közben pedig a Szent István Kórház szájsebészeti osztályán dolgoztam.

Mint szájsebész rezidens?

Akkoriban nem volt még külön dento-alveoláris sebészet, azt pedig tudtam, hogy a „forgó-rendszerben” nem szeretnék részt venni, nem akartam fekvőosztályon dolgozni. Ott akartam lenni, ahol én voltam az egyetlen fiatal, és havi 80-100 műtétet csinálhattam. Miután hozzánk tartozott a Kardiológiai Intézet, az összes véralvadásgátolt beteget nekem kellett ellátnom. Mindebből nagyon sokat tanultam, azt is mondhatnám, hogy szakmai szempontból a legmeghatározóbb négy évem volt. Esténként pedig arany inlay-onlay-eket készítettem.

Végül miért nem az arany inlay-onlay irány „ragadta” meg?

Én úgy érzem, erre születtem, amit most csinálok, de nagyon tisztelem azokat, akik arany inlay-onlay-t készítenek. Rendkívül nagyra becsülöm a kollégákat, akik sok mindennel foglalkoznak magas színvonalon, de ez nagyon nehéz. Specialistának sokkal könnyebb lenni. Ez nem azt jelenti, hogy ha kell, nem tudok előkészíteni egy alsó 6-ost egy szólókoronához – sőt, évente ötször még élvezném is –, de másra szeretnék koncentrálni.

Az útja aztán a tengerentúlra vezetett.

Először a UCLA (University of California, Los Angeles) parodontológiai internship programjára jártam, de teljesen nem voltam elégedett a program tempójával, viszont megimerkedtem „álmaim” tanárával, dr. Henry Takei professzorral. Úgy éreztem, ismét lépnem kell.

Kisvártatva újabb kaliforniai egyetem hallgatója lett.

Igen, a Loma Linda University (LLU) fellowship-jén kizárólag olyanok vehettek részt, akik már legalább 3-4 évet eltöltöttek szájsebészeti vagy parodontológiai osztályon. A két képzést viszont párhuzamosan végeztem, mert a UCLA-n nem szerették volna, ha elmegyek, ezért én voltam az első olyan, aki – hivatalosan – egyszerre volt a UCLA-n és Loma Lindán is hallgató. Utóbbiról heti egyszer elengedtek, mert a péntekenkénti UCLA-képzés volt a csúcs a parodontológiai plasztikai sebészetben, azt mondhatom, hogy az egész világon – kár lett volna kihagyni! 

Hogyan kell elképzelni egy ilyen kurzust?

Összesen két ember nyert felvételt egy ilyen programra, és onnantól kezdve a szó minden értelmében felelősséggel tartozik az egyetem az illető és a munkája iránt. Megkaptam a köpenyemet, belehímezve a nevemmel, és onnantól fogva a csapat tagja voltam. Az órarendem alapján minden percben tudták, hogy hol vagyok, mit csinálok, és mindent felügyeltek. Egy varratot nem vehettem úgy ki, hogy ne mutattam volna meg előtte és utána is. A program reggel 7-től este 8-9-ig tartott, és ebbe mindennek bele kellett férnie. A klinikai és radiológiai vizsgálatot követően a tervezés (és a terv elfogadtatása), a műtét elvégzése, aztán lenyomatvétel. Amikor azt mondom, hogy minden, akkor azon a labormunkát is értem: én öntöttem ki a lenyomatot, én mintáztam, ágyaztam be, öntöttem az aranyat, mindent!

Mindeközben a kaliforniai állami vizsgát (state board) is letette, és hatalmas presztízsértékkel bír, hogy működési engedélyt szerzett az USA-ban.

Nagyon sok külföldi professzor az USA-ban többek között azért van egyetemen, mert nincs board-vizsgájuk. Addig hiába vagy te bárki, bármi. „He’s a dentist in Hungary” – mondják. A kaliforniai board-omnak százszor nagyobb presztízse volt/van, mintha bármilyen programot elvégeztem volna.

Külön külföldieknek kitalálták az ún. bench test-et, ahol műfogakon különféle gyakorlati feladatokat kell elvégezni (amalgámtömést, viaszmintázatot, ¾-es koronát). Minderre 8 óra áll rendelkezésre, mégis a jelentkezők többsége azért bukott meg, mert nem tudta befejezni. A legtöbbet talán erre a vizsgára készültem életemben: fogak százait preparáltam, majd az általam legjobbnak ítélteket leadtam egy tanárnak, akitől egy videókazettán kaptam vissza az értékelését. A California State Board esetén szerencsére nem tudtam, mibe vágok bele, mert akkor biztosan nem állok neki, annyira nehéz volt. A legtöbben erre két évet fordítanak – úgy, hogy csak erre készülnek –, nekem a hétvégéim maradtak rá, hiszen hét közben a UCLA-n és Loma Lindán voltam. Hasznát a klasszikus értelemben véve sosem vettem, de a mai napig, ha az USA-ban adok elő, bemondják, hogy Kaliforniában van license-sze. Vélhetőleg úgy gondolják, hogy az ő gondolkozásmódjukat is értem, és ez lényegében így is van.

Mindezek birtokában Ön mégis hazatért.

Igen, mindig is haza szerettem volna jönni, és egyáltalán nem bántam meg, hogy végül így döntöttem. Szeretek itthon lenni, másrészt mielőtt kimentem volna, megígértem a betegeimnek, hogy majd visszajövök.

Miben látja alapjában véve másnak az itthoni és a tengerentúli fogorvoslást?

Kint sokkal kötöttebbek a szabályok: ki mit csinálhat. Emellett teljesen más szintet képvisel a szakmai minőségbiztosítás és érdekképviselet, a szakmai összezárás és összetartás. Csak egy példa: az Amerikai Parodontológiai Akadémia (AAP) elnökét például egy évre választják, ez idő alatt viszont komoly fizetést kap a szervezettől, mert annyi munkája adódik, hogy amellett nem tudna mással foglalkozni, magánrendelőt tartani stb. Mi ettől még nagyon messze vagyunk… 

Fontos az Ön számára, hogy a felhalmozott tudást és tapasztalatot átadja másoknak. Honnan jön ez az indíttatás?

Tanítani mindig is szerettem. Az egyetemen például hobbim volt az anatómia, és nagyon sok évfolyamtársamat én készítettem fel a szigorlatra. Azt mondták, jól tudok magyarázni. Ebben megerősített, hogy a későbbi amerikai tanulmányaim alkalmával is esetbemutatásokat, prezentációkat kellett tartanom, melyek rendre nagyon jól sikerültek. Később aztán – de még mindig rezidensként – felkértek, hogy tartsak egy nagy csontpótlásos kurzust, ami szintén nagy sikert aratott. Hazatérve aztán bekapcsolódtam az itthoni kongresszusok véráramába, illetve sorra jöttek a külföldi megkeresések is. Ez utóbbinak akkor nem annyira örültem, hiszen a fiaim kicsik voltak még, én pedig nem szívesen hagytam itthon a családom. Kaliforniában is ott voltak velem.

Sosem presszionálta a gyermekeit, hogy a fogorvosi pályát válasszák?

Én nem hiszek abban, hogy azért, mert én fogorvos vagyok és van egy kialakított rendelőm, azért a gyerekeknek is annak kellene lenniük. Emlékszem még az egyetemről, hogy ez sokaknak frusztrációt jelentett. Volt, aki azt számolgatta, hogy hány koronát kell majd csinálnia ahhoz, hogy vehessen pl. egy jó autót. Így inkább ne legyen valaki fogorvos!

A kisebbik fiam jövõre fog érettségizni, a nagyobbik már a Duke University hallgatója neuroscience major témában; így már több kurzust tudok vállalni.

Ennek kiváló helyszínt biztosít itthon az Urban Regeneration Institute, amely idén januárban nyitotta meg a kapuit.

Számomra az utóbbi négy év egyfajta túraként is felfogható: rengeteg helyre utaztam előadni. Tavaly 46 hétvégén voltam valahol előadást tartani; ezekből volt, hogy itthon tartottam saját kurzust, zömében azonban külföldi meghívásoknak tettem eleget. Ez a helyszín most lehetőséget biztosít arra, hogy helyben tartsam meg ezeket a továbbképzéseket, amelyek szerencsére óriási érdeklődésre tartanak számot. Javarészt külföldiek jönnek, tiszteletét tette már számos elismert klinikus a világ minden részéről (franciák, olaszok, spanyolok, japánok, kínaiak, amerikaiak), a közelmúltban jártak nálam a Harvard University és az NVU egyetemvezető klinikusai, illetve az Amerikai Parodontológiai Akadémia elnöke is. Idén rendezünk Magyarországon egy nemzetközi regenerációról szóló szimpóziumot világhírű előadókkal a Vigadóban.  

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][et_pb_row _builder_version=”4.4.7″][et_pb_column type=”4_4″ _builder_version=”4.4.7″][et_pb_image src=”https://www.dental.hu/wp-content/uploads/recepció-üresen-scaled.jpg” title_text=”recepció üresen” _builder_version=”4.4.7″][/et_pb_image][/et_pb_column][/et_pb_row][et_pb_row _builder_version=”4.4.7″][et_pb_column type=”4_4″ _builder_version=”4.4.7″][et_pb_text _builder_version=”4.4.7″]

Nemrégiben könyve is megjelent, így írott formában is eljuttathatja a felhalmozott ismereteit a tudásra szomjazók számára.

Bostonban egy nagy kongresszuson tartottam előadást, ahol megkeresett a kiadó (Quintessence) tulajdonosa, hogy írjak nekik egy könyvet. Ez lényegében a csontregeneráció és lágyrész-menedzsment komprehenzív kiadványa, amelynek egyébként 3 hét alatt minden példánya elfogyott.

Ha teheti, mivel kapcsolódik ki legszívesebben?

Korcsoportomban versenyszerűen kajakozom (a Honvéd leigazolt versenyzője vagyok). Tavaly a kajak maraton világbajnokságra készültem, most az EB-re, párosban.

Ha üzenne a fiatal kollégáknak, mi volna a take-home-message?

Találják meg ennek a hivatásnak azt a szegmensét, amibe igazán bele tudnak szeretni, és abban odaadással, türelemmel fejlődjenek, amíg csak praktizálnak!

Köszönöm a beszélgetést! 

Én is nagyon köszönöm.

Dr. Radánovics-Nagy Dániel

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][et_pb_row _builder_version=”4.4.1″][et_pb_column type=”4_4″ _builder_version=”4.4.1″][et_pb_cta title=”Ossza meg véleményét!” button_url=”https://www.facebook.com/dentalpress” button_text=”Hozzászólok” _builder_version=”4.4.1″ custom_button=”on” button_text_size=”16px” link_option_url_new_window=”on”]

A DENTAL.HU a fogászati szakma portálja.

Az Ön véleménye, hozzászólása, aktivitása legalább olyan fontos, mint a cikk, amit elolvasott. Ossza meg a cikket ismerőseivel vagy szóljon hozzá, mondja el véleményét a Facebook oldalunkon.

[/et_pb_cta][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]