Azok között, akik az elmúlt negyven évben végeztek a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, talán senki sincs, aki ne ismerné dr. Gera István nevét. A szám még így sem lenne pontos, hiszen közéjük kell sorolni azokat is, akik nem ott végeztek, ám orvosként, kutatóként ott dolgoztak – sokan még ma is ott dolgoznak – valamelyik karon. Gera István professor emeritus, a hazai parodontológiai oktatás elindítója, a Parodontológiai Klinika volt igazgatója, a Fogorvostudományi Kar korábbi dékánja, a Magyar Parodontológiai Társaság örökös tiszteletbeli elnöke, még ma is aktív. Közelgő 71. születésnapja előtt jelenlegi tevékenységéről, terveiről beszélgettünk.

Egy évvel ezelőtt az Egyetem és a Kar olyan fantasztikus ünnepségen adta át nekem a professor emeritus címet, hogy ez életem egyik legnagyobb eseménye volt – emlékezett vissza a tavaly történtekre Gera professzor úr. Nagyon sokan köszöntöttek – folytatta – azt éreztem, hogy őszinte szeretet áradt ezekből az előadásokból és az ott megjelent, mintegy 120 kollégámból is. Ez nekem olyan erőt adott, amiből számomra nem az következett, hogy itt a vég, hanem, hogy ez egy új élet kezdete! Elkezdődött egy olyan korszakom, ami több kihívást jelent számomra, mint az elmúlt öt év, amit már nem, mint tanszékvezető, hanem mint társprofesszor töltöttem. Számítanak rám, mint dékáni tanácsadó, az idegen nyelvű oktatás folytatója, ráadásul Merkely rektor úr felkért engem az idegen nyelvű oktatás mellett működő Semmelweis Medical Studies (SMS) KFT-je ügyvezetőjének. Ezt a pozíciót ugyanis közalkalmazott nem töltheti be, csak magam fajta „öreg fiú”. A KFT egyik feladata a hallgatói toborzás, a munka összehangolása a külföldi képviselőkkel, szerződések megkötése. Olyan munka ez, ami betetőzi a Fogorvostudományi Kar angol nyelvű oktatásnak szervezésében 1991 óta végzett tevékenységemet és most itt hasznosíthatom a közel harmincéves tapasztalatomat.

Az oktatásban, gyógyításban szerzett tapasztalatok bizonyára ugyancsak számottevőek. Azok hogyan hasznosulnak?

Változatlanul részt veszek a hallgatók oktatásában – mindig is imádtam oktatni. Be kell látnom: exhibicionista vagyok, imádok szerepelni, nekem minden előadás öröm, ha pedig többet kell tartani, annak még jobban örülök! Ezzel egyenrangú örömforrás számomra a gyógyítás! Harminc, negyven év óta kezelt betegeim is vannak, hiszen a parodontológia szinte olyan, mint egy házasság. Ha az ember egy jól motivált, együttműködő beteggel találkozik az ő harmincéves korában – és a páciens megérti, hogy a fogágybetegség állandó ellenőrzést igényel – akkor az orvos a páciensével együtt öregszik meg. Így most, még a hetvenedik évem után is naponta több olyan betegem volt, aki évtizedek óta jár hozzám és az új betegeim egy része is az ő rokonai, gyerekei közül kerül ki. Jó érezni, hogy ragaszkodnak hozzám és az is jó, hogy még bírom a munkát reggel nyolctól egyig, fél kettőig, szinte megállás nélkül. Mindezek, így eddig, teljesen kitöltötték az életemet, egészen 2020. március 12-ig, amikor rektori határozattal – valóban a mi érdekünkben – a 70 év felettiek nem léphetnek be az egyetem területére. Azon pénteken rám szakadt, hogy most mi lesz, de gyorsan kiderült: még több munka jön. Tíz nap alatt az egyetem informatikai csapata megszervezte a távoktatást, amihez nekem itthon kellett – félig autodidakta módon – mindent megtanulni. Szerencsére a nagyszerű informatikusok segítettek a Zoom rendszer telepítésében, ezzel most már hat hete folyamatosan oktathatok, hallgatókat vizsgáztatok, értekezleten, Kari Tanács ülésén vehetek részt. Sokszor mondják, hogy a háborúnak előnyös következményei is vannak. A medicinában gondoljunk például a penicillin elterjedésére a II. Világháborúban. Nálunk, az egyetemen már több éve szó volt arról, hogy távoktatást is kellene csinálni. Most tíz nap alatt minden megvalósult, minden működött, a hallgatók is ott voltak, nem omlott össze a rendszer – és azóta sem fordult elő probléma vele. Úgy néz ki, hogy amióta „home office” rendszerben dolgozunk, több a feladatom, mint akkor, amikor bementem reggel fél hét körül a klinikára és kettőkor hazajöttem. Most van úgy, hogy a munkanap este nyolcig tart. Korábban a lakóhelyükön felvételiztettük a külföldi hallgatókat. Most, a múlt héten pl. úgy felvételiztettünk rektor úrral közösen, ebben a Zoom rendszerben, hogy ő a Városmajori Kardiológiai Klinikán, én itthonról, a hallgatók pedig a zónaidők szerint London, Torontó, Közép-Kanada végül pedig Vancouver helyszíneken kerültek sorra. Minden tökéletesen működött.

Jó hogy ilyen eredményekkel sikerült áthidalni a nehézségeket, de a jelen körülmények között talán mégsem maradhatott minden változatlanul.

Sok évvel ezelőtt az Általános Orvostudományi Kar hallgató is jártak rövid, fogorvosi gyakorlatokra. Később ez megszűnt, előadás lett helyette. Múlt szeptembertől ismét az a határozat született, hogy gyakorlati cirkulációban jönnek az ÁOK-sok – meg is történt, de nem volt hatékony. Amint a Zoom rendszer belépett a gyakorlati oktatásba, minden klinika 3-3 órát kapott, ez elvileg 28 óra (2 kredit) egy szemeszterben. Ha ezt felosztjuk 4-4 tanórára, akkor mindenkire jut 4 tanóra (4 x 45 = 180) ami három „igazi” óra és ezt is – együtt két másik kollégámmal – minden héten megtartjuk az általános orvostanhallgatóknak. Ez is élvezet, mert – úgy érzem – olyanokat tudok, tudunk átadni a belgyógyászati, bőrgyógyászati, immunológiai kapcsolatokról, a fogágybetegség és az általános medicina összefüggéseiről, amikről korábban nem eshetett szó. Ez és még más egyéb munkák, az a feladatkör, amivel engem megtisztelt az Egyetem, a Kar – teljesen kitöltik az életemet.

Sok kollégám panaszolta, hogy amikor már nem tanszékvezető, vagy már professzor emeritus, akkor elveszik a szobáját, kinézik az intézetből. Nekem megvan a rendelőm, megvan a szobám, a klinikán kollégáimnak, igazgató utódomnak, Windisch Péter professzornak a bizalmát élvezem. Szerencsés embernek érzem magam, mert mindig azt csináltam, amit szerettem csinálni és most is olyan feladatokkal látnak el, amelyekben örömömet lelem és talán hasznomat is látják. Igaz, a betegellátás már hiányzik, két hónapja nem érintettem pácienst.

Ugyanakkor be kell látni, hogy egyrészt a magas rizikócsoportba tartozó idős orvos vagyok, másrészt pedig a fogászati beavatkozás talán még a fül-orr-gégészetnél is sokkal veszélyesebb, úgy a várakozó többi beteg, mit az orvos és az asszisztencia számára. Hiszen a szájüregből szóródik a legnagyobb mennyiségben a kórokozó, legyen az baktérium, vírus vagy gomba. Itt a betegre nem lehet a kezelés közben maszkot tenni! Így hát nagyon kérdéses, hogy mikor indulhat meg ismét a biztonságos, teljes körű fogászati ellátás és a hallgatók gyakorlata a szék mellett. Az emberiség történetében ilyen helyzet még nem volt, amikor egyszerre lezártuk az egész világot. Volt az I. és a II. Világháború, amikor a fél világ harcolt, de Ausztráliában vagy Dél-Amerikában boldogan éltek az emberek. Most láthatjuk, hogy fejlett civilizációnk mennyire sérülékeny. Egy láthatatlan ellenség térdre tud kényszeríteni hétmilliárd embert és azt a hatalmas gazdaságot, ipart, tudományt és technológiát, ami kialakult ebben az elmúlt 100-120 évben. Ez nagyon elgondolkodtató. Nem hihetjük – legalább is, ami a mikrobiológiát illeti – hogy már nem érhet meglepetés. De azért bízom abban, hogy ebből is fölállunk minél hamarább és úrrá leszünk ezen a pándémián.

Az aktív élet velejárója, hogy a munka mindig új terveket szül, így van ez ebben a helyzetben is?

Igen, határozottan. Régebben már írtam két könyvfejezetet Hermann Péter professzornak az új Fogpótlástan könyvébe, a fogpótlástan parodontológiai kapcsolatairól. Ezt most aktualizálni kell. Dolgozom két cikken is. Az egyik még a régi amerikai kutatásomból a parathyroidea hormon (PTH) csontra gyakorolt hatásával foglalkozott. Ebből 2002-ben Teriparatid néven gyógyszer lett Amerikában, és most ez az egyik leghatásosabb oszteoporózis elleni gyógyszer. Van egy másik, a sokkal régebben használt, u.n. bisfoszfonét típusú gyógyszer, ami leállítja a csont metabolizmust, de az sokszor súlyos, orális mellékhatásokkal jár. A következő cikket arról írom, hogy a csontanyagcsere leállásából következő állkapocs nekrózisokat a Teriparatid visszafordíthatja,
helyreállítva az aktív csontátépülés. A Teriparatid már nálunk is regisztrált, de sajnos hihetetlenül drága. Egy havi kúra ára mintegy százezer forint. Napi egy injekciót kell beadni, ám csak a hiperkalcémiás, súlyos csontritkulásos betegek kapnak 90 százalékos támogatást. Most lépéseket lehetne tenni az állkapocs nekrózisos betegek érdekében, hogy ők is ilyen támogatással kaphassák ezt a gyógyszert, amely megbízható irodalmi adatok szerint elősegíti a reménytelen álkapocs nekrózisok gyógyulását. Szerencsére hazánkban ezeknek az eseteknek száma nem magas, ezért nem lenne komoly teher az egészségbiztosítónak, hogy a szinte kezelhetetlen esetek 1-2 hónap alatt meggyógyulhatnának az injekcióktól. Most ezen dolgozom, ezzel szeretném felhívni a figyelmet erre a különleges betegcsoportra. A ház körül is akadnak tennivalók. Valamit mindig szétszedek, lefestek, burkolok, csinálok, amitől a feleségem mindig fél, mert a nők azt ugyan szeretik, ha rend van, de a házimunka előbb rendetlenséggel jár és csak a végén lesz minden szebb. Csak azt az átmeneti időszakot kell minden kedves feleségnek elviselni – és ebben az én feleségem sem különbözik a többi asszonytól. Visszatérve az egyetemi munkára, a negyedéves angol és magyar hallgatóknál az előadások több mint 40 százalékát én tartom, az ötödéven ennél valamivel kevesebbet, és ha visszatér a lehetőség, hogy ismét szék mellett tudok dolgozni, akkor talán megtalálnak a régi páciensek, akik kötődnek hozzám, és akiknek 20-30 évig meg lehetett őrizni a fogaikat, hogy ne lazuljanak tovább. A parodontológia ugyanis, ha sikeresek akarunk lenni, valóban egy életre szóló kapcsolat a beteggel. A lepedék, a plakk, a biofilm állandóan képződik, olyan, mint a portörlés. Hiába takarítottunk ma, holnap ismét törölni kell – és ugyanez igaz a lepedékképződésre is. Aki súlyos fogágybeteg, nem csak azért lesz beteg, mert elhanyagolja a fogmosást, hanem azért mert genetikailag vagy immunológiailag fogékony a gyulladásra. Csak akkor nem fogja elveszíteni a fogait, ha nagyon szoros együttműködés alakul ki az orvos és a páciens között. A most Hermann professzornak írt tankönyvfejezetekben is mutatok be olyan esetet, ahol először 1974-ben keresett fel egy 38 éves hölgy előrehaladott fogágybetegséggel, az utolsó felvételt pedig 2018-ban készítettem róla és még azok a fogai megvoltak, amikkel legelőször érkezett! Csak éppen az ínye sokkal egészségesebb és a szája sokkal rendezettebb volt, miközben eltelt a kettő között több mint negyven év. Ez a valódi öröm az ember számára, ha ilyet tud bemutatni. Sajnos a fogágybetegek közül nem mindenki tartja be a szabályokat, mint ahogy a diabéteszesek vagy a gyomorbetegek közül sem mind követi azt, amit az orvosa tanácsol neki. De ha a követéses, ellenőrző vizsgálat rendszeresen folyik, annak nagyon komoly sikerei vannak.

Én életemben nem implantáltam – nem is fogok – nagyon félek az implantációtól, mert rengeteg, igen komoly probléma van vele. Sajnos sokan csak a hihetetlen anyagi meggazdagodás lehetőségét látják benne. Viszont egy hatvanéves ember valószínűleg nem azért szorul implantációra, mert a ló kirúgta a fogait és azért sem, mert nagyon szuvasok a fogai, hanem nyolcvan százalékban azért, mert fogágybetegség miatt veszítette el azokat. Ha neki nem megfelelő előkészítés, parodontális kezelés, a gyulladás teljes megszüntetése és betegséget okozó szájüregi flóra kicserélése után helyezik be az implantátumokat, akkor bizony nagyon gyakran befertőződik és gyulladás alakul ki az implantátum körül.

Aki súlyos paradontitiszen esett át, az genetikailag és immunológiailag is fogékony az ilyen pusztító gyulladásra és csak a legnagyobb körültekintés mellett lehet azt elkerülni. Aki nem fogágybetegség miatt veszítette el a fogait, annak bármilyen implantáció sikeres lehet, de ők vannak kevesebben. A páciensek nagyobb százaléka fogágybetegség miatt kerül az implantológushoz. Nekem igen sok páciensemnél 20-30 évig el lehetett kerülni más beavatkozást – sokaknál még azt is, hogy hídpótlás kerüljön a szájába – mert a saját fogait meg lehetett őrizni. Egy parodontológus számára – túl a hetvenen – ez az egyik legnagyobb öröm, hogy föl tud mutatni olyan nyolcvanéves beteget, akinek még mindig megvannak a fogai, és aki akkor
jelentkezett Gera István gyakornoknál, amikor ő éppen csak elvégezte az egyetemet, kezdett ismerkedni a parodontológiával, ami akkor még igencsak gyerekcipőben járt. Az ilyen találkozáskor mindketten, a páciens és az orvos is megfiatalodnak egy pillanatra.

A Prevenció e-Journal teljes száma IDE kattintva olvasható.

Ossza meg véleményét!

A DENTAL.HU a fogászati szakma portálja.

Az Ön véleménye, hozzászólása, aktivitása legalább olyan fontos, mint a cikk, amit elolvasott. Ossza meg a cikket ismerőseivel vagy szóljon hozzá, mondja el véleményét a Facebook oldalunkon.