Ellentmondásos helyzetben van Magyarországon a fogorvoslás. Nemzetközi elismertsége hosszú idők óta nagy. Külföldről sokan kifejezetten csak ez okból jönnek hozzánk. Ugyanakkor idehaza nehézségekkel küzd, és kettészakadt a fogorvos-társadalom. Egyaránt megtalálhatók a klinikai méretű, modern felszereltségű és az egy-két széken dolgozó, kis rendelők. Dr. Gera István egyetemi tanár – sok évtizedes tapasztalatok birtokában – néhány lényeges szempontra világít rá.
Sebtében ellátott páciensek
Ha a magyar fogorvoslás jelenlegi helyzetét nemzetközi kitekintésben nézzük, akár a fogászati turizmus zászlóshajójának is nevezhetnénk magunkat. Közép-Európában vezető fogászati „hatalom” lettünk. Sajnos ennek negatívumai is vannak, mert ez a turistafogászat nem mindig társul a prevenciós szemlélettel, a fogorvos érthető okokból nem mindig elkötelezett a prevencióban és a teljes körű kezelésben, nem követheti végig az esetet több ezer kilométer távolságból – állapítja meg az első ellentmondást Gera professzor.
Ennek azután negatív visszhangja is van a nyugat-európai sajtóban, Svájcban, Írországban, Angliában. Ott többször is találkoznak sebtében ellátott pácienssel – elsősorban implantológiai esetekkel –, ahol sem az előkészítés, sem az orvosi, sem a technikai munka nem megfelelő.
A többnyire nyugat-európai kispénzű betegeknek, akik hallják, hogy Magyarországon félannyiért kapnak implantációs pótlást, mint például Írországban, az ár nagyon vonzó, de ha utána a fogorvos kénytelen őket elengedni, mert nem tudnak rendszeresen visszajárni, akkor a negatív következményekkel is számolni kell!
Az itthoni technikai felkészültségről viszont bátran elmondhatjuk, hogy ami megjelent Amerikában, Németországban vagy Svájcban, az nagyon rövid időn belül Magyarországon is elérhető. Jelen vannak azok a nagy és kisebb cégek, amelyeknél ezek a berendezések kaphatók, és amelyeknek nálunk stabil piacuk van.
A komprehenzív szemléletet hiányolom
A most praktizáló fogorvos-generáció szemlélete nem egységes. Az én korosztályom, akik a hetvenes években végeztek, és a nálam idősebbek egészen más képzést kaptak. Sokszor még ma is nem megfelelő szemlélettel kezelik a pácienseket. A fogkővel – főleg a szubgingivális fogkővel – nem törődnek, az ínygyulladást gyógyíthatatlan rossznak, a fogágybetegséget a kopaszodással egyenértékű involúciónak tekintik. A fogágybetegek nem kapnak megfelelő kezelést a legtöbb – ötven-hatvan évnél idősebb – fogorvosnál.
Az ember megdöbben, látva, hogy a páciens, aki rendszeresen járt fogorvoshoz, tele van szép koronákkal, de fogkővel is, mély tasakkal, vérző ínnyel! A komprehenzív szemléletet hiányolom – általában – a fogorvosok körében. Először meg kell gyógyítani a kárieszt és következményes betegségeit – és ez nem csak a tömést jelenti. A kárieszre fogékonynál diétakontrollt kell bevezetni: mit ehet-ihat, és mit nem.
A fogágybetegeknél pedig el kellene különíteni a súlyos rizikócsoportba tartozókat. Ők a felnőtt lakosság 10–15 százaléka, és őket át kell engedni a parodontológusoknak. Nem kell tőlük félteni a korona-híd munkákat, nekik az nem feladatuk. Amerikában, ha gyökérkezelésre van szüksége a betegnek, az orvosa elküldi az endodontushoz, ha a fogágyat kell kezelni, elküldi a parodontológushoz. Utána ő is visszakapja olyan biztos állapotban, aminél garantálni tudja, hogy az általa elvégzett munka kihordási ideje sokkal hosszabb lesz, mint ha a pácienst nem készítették volna elő. Ez az én egyik nagy kritikám a közép-európai fogászatra vonatkozólag.
Sok kolléga beleugrik a lukratív munkákba, ami elsősorban protetika, miközben nem készíti elő rendesen a beteget. Rengeteg esetben látom, hogy valaki az egyik oldalon kapott 4-5 implantátumot, miközben a másik oldalon ott vannak a kárieszes fogak, a mély, vérző tasakok és a lehetetlenül rossz szájhigiénia. Utána persze csodálkoznak, ha a beteg tele lesz poszt operatív problémával. Leggyakoribb az implantátum körüli gyulladás, a periimplantitis és a nem jól elkészített korona-híd munkák mellett azonnal megjelenő ínygyulladás, amit a hibás fogmű mellett nagyon nehéz kezelni.
Vannak saját vizsgálataink, statisztikánk, mely szerint a Magyarországon elkészült korona-híd munkák jelentős része nem felel meg a svájci standardnak. Az ugyanis megkívánja, hogy a koronaszél és a fognyak között 50-70 mikronnál nagyobb rés ne legyen. Ha van, az olyan baktériumraktár, ami miatt az erre fogékonyaknál súlyos fogágybetegség alakul ki. A nem fogékonyaknál pedig elkezd az íny vérezni! Százszázalékosan garantálható tehát: ha valaki olyan tömést, koronát kap, ami íny alá megy, és az íny egy picit is eláll, az minimum ínyvérzéshez vezet! Ezt – főleg az idősebb generáció – nem tudja, nem akarja tudni, hiába tartunk bármennyi továbbképzési tanfolyamot. Nem fogadják el, mert harminc-negyven évig a hagyományos preparációt alkalmazták, és abból már nem tudnak, nem akarnak kilépni.
A társadalombiztosítás egyáltalán nem preferálja a prevenciót
Tudományos színvonalát tekintve nem rosszabb a magyar fogászat a körülöttünk lévő országok – a csehek, osztrákok, románok – szintjénél. A mi eredményeinket persze nem lehet összehasonlítani a svájci, a skandináv, az amerikai kutatással, ahol dollármilliók állnak rendelkezésre, nálunk olykor még forintmilliók sem. A versenytársaink is erősek körülöttünk. A volt szocialista országok kínálata egymással összevethető. A német betegek inkább Csehországba mennek, Romániában az egész fogorvosi ellátás privatizált, és éles a verseny a fogorvosképzésben is. Nálunk mind a négy egyetem, főleg a Semmelweis és Debrecen piacvezető az idegen nyelvű fogorvosképzésben, de komoly vetélytársaink vannak: Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Románia egyetemei. A Jagello vagy a Károly Egyetem igencsak nagy hírű.
A társadalombiztosítás egyáltalán nem preferálja a prevenciót, és ez elég nagy hiba. Olyan alacsonyak a pontértékek, hogy minőségi munkát tb-finanszírozással a fogorvos képtelen végezni. Az OEP-pel szerződött legtöbb rendelő csak úgy tudja ellátni a beteget, hogy a nem OEP-finanszírozott protetikai munkákból refinanszírozza. A néha akár egy órán át is tartó fogkő-eltávolításért 1500 forintot kapnak, és a tömésért is oly minimális az összeg, hogy nem fedezi a költségeket. Természetesen ennek is tulajdonítható, hogy tökéletes professzionális fogkő-eltávolítást az OEP-finanszírozott praxisokban nem látunk, de ilyen feltételek mellett ezt nem is várhatjuk el.
Az egy főre jutó fogászati támogatás 2500 forint körül mozog – ezt külföldön nem hiszik el! Vannak viszont magánrendelők, amelyek nagyon versenyképes, kitűnő munkákat végeznek, de ezt nálunk csak a lakosság felső öt-tíz százaléka képes megfizetni. A jó minőségű anyag ára nekünk is annyi, mint Svájcban, és ha az orvos „ára” az ottaninak csak a fele, az akkor is megfizethetetlen az átlagos keresetű magyaroknak. Egy kisebb implantációs fogpótlás az átlagos jövedelmű magyar éves
nettó fizetésébe kerül, és ez számára elérhetetlen. Az alacsonyabb minőségű munka viszont csak egészségromláshoz vezet.
Az a technika, technológia, ami idehaza is létezik, mert a gép itt van, és a fogorvos tudása sem hiányzik, csak nagyon szűk kör számára realitás, azoknak, akiknek van olyan külföldi biztosításuk, ami ezt megengedi, vagy a jövedelmük lehetővé teszi az egy- és négymillió forint közötti árak megfizetését. Nem csoda, ha a magyar fogorvos-társadalom is kettévált, annak függvényében, hogy kik a páciensei. Hiába emeltek most az OEP-finanszírozáson. Míg a családorvos egy vérnyomásmérővel és egy EKG-géppel szépen ellátja a területét, a fogorvos 4-5 milliós kezelőegységen dolgozik, és komoly anyagokat használ. Őt az OEP majdnem egyharmad értékben finanszírozza, mint a családorvost, és az emelésben is kevésbé részesült. Míg egy fogorvosi praxis 6-700 ezer forintra számíthat havonta – és abból kell fizetni az asszisztenst és mindent –, a családorvos ennek majdnem a háromszorosát kapja. Ezeken a feltételeken belátható időn belül változtatni kellene.
Szerző: Dr. Révay András
