“Dolgozom, amíg szükség van rám!”

Prof. dr. Szabó György emeritus egyetemi tanár, az MTA doktora. Általános orvos, fogorvos, sebész szakorvos. 1981-től a SOTE Szájsebészeti Klinika igazgatója. Az Orvostudomány doktora (1987). A Magyar Arany Érdemkereszt, a Batthyány-Strattmann László díj, az Árkövy érem, a Semmelweis emlékérem, a Markusovszky Plakett kitüntetettje, több külföldi társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Társaság örökös, tiszteletbeli elnöke. Fő kutatási területe: a különböző orvosi implantátumok felszínének módosítása a maxillo-facialis sebészetben (trauma, orthopedia sebészet és implantológia). Bioanyagok alkalmazása az arc-, állcsontsebészetben, különös tekintettel az orvosi implantátumok felületi tulajdonságainak javítására. Szájüregi és fej/nyak daganatok gyógyszeres és sebészi kezelése.

Dr. Szabó György professzor szobájában, gondosan elcsomagolt dobozban, egy különleges relikvia rejtőzik. Egy emlékkönyv, melynek legelső oldalán az első bejegyzés dátuma: 1921. május 17. Ez a könyv felöleli – mai nevén – az Arc- Állcsont-Szájsebészeti és Fogászati Klinika múltját, melynek régebben a neve csak Szájsebészeti és Fogászati Klinika volt. Rendkívül értékes dokumentum, amit egy ideig sajnos elhanyagoltak. Az 1920-as, harmincas évekből igen sok bejegyzés található benne. Az akkori kollégák, intézetvezetők ebben a tekintetben is aktívak voltak, nagyon sok külföldi vendég is megfordult a klinikán. Ez a könyv 1945 után kicsit elkallódott, és csak amikor Szabó professzor 1981-ben idekerült, kezdték el újra használatba venni. Beszélgetésünknek a
professzor úrral mégsem ez a kezdőpontja, mert az élete a korábbi időszakokban sem nélkülözte a meglepő fordulatokat.

Valóban, lépjünk vissza a történetben úgy majd’ ötven évet! Szegeden végeztem 1963-ban, az Általános Orvostudományi Karon. Mindenáron pszichiáter szerettem volna lenni, ígértek is nekem állást itt, Budapesten, az akkori Lipótmezőn. Ám a diplomám átvétele előtt két héttel, táviratban közölték, hogy ez mégsem fog sikerülni. Szegeden az egyetem rektora ebben az időben – összesen kilenc évig – Tóth Károly professzor volt. Mindketten makóiak voltunk, a strandon találkoztunk, elpanaszoltam neki a helyzetemet. Ő azonnal talált megoldást: elmondta, most fogják megalapítani Szegeden a II. sz. Szájsebészeti és Fogászati Klinikát, oda felvehet engem, de meg kell tanulnom a fogászatot, a hallgatókkal együtt! Számomra ez akkor komoly törés volt. Egy általános
orvos „lealacsonyodjon” a fogorvosok közé? Hát nem látszott túl vonzónak. Később az álláspontom teljesen megváltozott, mert Tóth Károly rendkívül jól vezette az intézetet. Minden beosztottjának – évekre előre – terveket készített. Megmondta: a három év alatt meg fogom szerezni a fogászati és szájbetegségekből a szakvizsgát, de a hallgatókkal kell együtt dolgoznom, ugyanazt el kell végeznem, amit nekik előírtak. Ez így is történt! Akkor még a technika sokkal kevésbé volt egyszerű, kézzel kellett nagyon sok mindent kifaragni, de szerencsére jól ment. A szakvizsga után viszont négy évig általános sebészeten dolgoztam. Ezt is ő intézte, de – még előbb – az ő klinikájára kerülésem után egy évvel felajánlotta, ha akarok, átmehetek az Idegklinikára, mert ott is van hely.
Ekkor már nem akartam. Következett az általános sebészeti munka, a Láng professzor vezette, főleg idegsebészettel foglalkozó klinikán, ahol általános sebészeti tevékenység is zajlott. A negyedik évet ezután a másik sebészeti klinikán a „Petri Klinikán” töltöttem. Petri Gábor professzor kitűnő szervező volt, klinikája az országban a legjobbak közé tartozott. Veseátültetést például itt végeztek először Magyarországon, a szívsebészet is rangos volt. Az itt letett szakvizsga után viszont visszamentem a Szájsebészetre.

Általános orvos, fogorvos, sebész szakorvos. Ennyi lehetőség mellett mi adta végül a döntő lökést?

Tóth Károly professzor vezetési elveihez tartozott, hogy minden munkatársát külföldre is elküldte. Volt, akit Londonba, mást Hamburgba, megint mást Bécsbe, engem – mivel tudtam franciául – Párizsba küldött. Állami ösztöndíjjal, 1971-72-ben, először nyolc hónapot, később pedig még több időt sikerült kint töltenem. A francia kollégák rendkívül szívélyesen fogadtak, mondhatni, befogadtak maguk közé, tíznél több közös dolgozatunk jelent meg franciául. A nyálmirigyek izotópos vizsgálatával foglalkoztam, mert azt Szegeden akkor mi már végeztük. Amikor megkérdezte a párizsi igazgató, Pierre Cernéa professzor, hogy legszívesebben mit dolgoznék, én azt kértem, hogy ezt az izotópos vizsgálatot folytatnám. Akkor csodálkozásomra azt mondta: hogy sajnos ők ezt nem csinálják. Említettem neki, hogy Németországban már jó eredményekkel megy, sok közlemény jelenik meg ebben a tárgyban, furcsa, hogy Párizsban nem ismerik. A „francia büszkeség” azonnal hatott, nyomban beleegyezett, megbízott, legyek az összekötő a nuclear-medicina és az ő intézete között. Komoly nevet szereztem náluk ez által, és arra igazán büszke vagyok, hogy az első külföldi társaság a sztomatológia fejlődéséért létrejött francia egyesület (L’Association Francaise pour le Développement de la Stomatologie) volt, amelyik tiszteletbeli taggá választott, még a szegedi működésem idején. Külföldet járt kollégáimmal szinte egyszerre jöttünk haza, és amit kint tanultunk, azt itthon mindet alkalmazni tudtuk. Tóth professzor azt mondta, csak akkor szóljunk neki, ha bajban vagyunk, egyébként tegyük, amit tanultunk! Visszatérve Szegedre, hamarosan én lettem a Szájsebészeti Fekvőbeteg Osztály vezetője. Harminchárom évesen megszereztem a kandidátusi fokozatot. Így utólag is úgy érzem, ez volt a szájsebészetnek, az arc- és állcsontsebészetnek az aranykora! Sikerült átvennünk az akkori, „nyugati” fejlett műtéti technikákat. Mi végeztünk először lebenyműtéteket, mi vezettük be az intraorális oszteoszintézist. Fogászati, szájsebészeti, fül-orr-gégészeti kongresszusokon vettünk részt, úgy éreztük: miénk a világ!

Ennyi komoly siker után, miért hagyta ott Szegedet?

A budapesti Szájsebészeti Klinika igazgatója, dr. Vámos Imre professzor, 1980. április 13-án váratlanul, fiatalon meghalt. Többen is felhívtak engem, hogy nekem kellene átvenni a helyét. Nem voltam nagyon boldog a hírtől, függetlenül attól, hogy a mi szemünkben ez volt „A KLINIKA”, ám én nagyon szerettem Szegeden lenni, és nagyon jó kollégáim voltak. A sors mégis úgy hozta, hogy 41 évesen, 1981. február elsejével kineveztek ide, Budapestre klinikaigazgatónak.
Az első években sok harcot kellett vívni, hogy az új módszereket be tudjuk vezetni. Két évembe telt, amíg elfogadták, hogyha intraorálisan operáljuk meg az állcsonttörötteket, akkor a műtét egyszerűbb, és a beteg hamarabb, kevesebb szövődménnyel gyógyul! Ezt először nem akarták, ma már szinte csak így végezzük ezeket a beavatkozásokat. Elég sok volt itt a daganatos beteg, és mi Szegeden intraarteriális kemoterápiát végeztünk.

Ennek lényege, hogy a nyaki főartériába vezetünk be egy katétert, azon keresztül kapja a beteg a gyógyszert, így a célterületre jóval több jut, míg a szervezet egészét kevésbé mérgezzük! Nagyon jó eredményeink voltak, és ezt látva itt is elfogadták ezt az eljárást. Ma már ennél is újabb módszereket alkalmazunk, minden más lett, modernebb, de mi ebben a modernizációban is benne voltunk. Amikor ide kerültem Budapestre, csodálkoztam, hogy a kollégák közül milyen kevesen voltak külföldön. Egy idő után rájöttem: az élet itt sokkal drágább, ezért fontos a magánrendelés, kevés olyan kolléga van, aki legalább egy évre itt tudja hagyni ezt az életformát. Végül mégis többüket sikerült hosszabb-rövidebb időre külföldre küldeni. Ide is sok külföldi látogatott, így a nemzetközi kapcsolataink kiszélesedtek. Vonatkozik ez nemcsak Európára, hanem szinte az egész világra. Száznál is több helyre hívtak meg előadást tartani, és a kollégáim is gyakran voltak meghívott előadók. Ennek volt köszönhető, hogy több új műtéti technikát tudtunk idehaza meghonosítani.

Sikerült elérnem, hogy az új módszereket nem nekem – mint intézetvezetőnek – kellett javasolni, meghonosítani, hanem a már az itt dolgozó kollégák hozták haza magukkal. Ilyen volt például a mikrosebészet, melyet Barabás professzor vezetett be.
Tóth Károlytól örököltem az elvet, hogy mindenkinek legyen specialitása! Az arc-, állcsont-, szájsebészet kis szakma ugyan, de nagyon fontos: legyen ezen belül is mindenkinek szakterülete. Ezekről – a sajátjáról – az illető orvosnak többet kell tudni, mint az intézetvezető professzornak. Nagy siker volt számunkra, hogy a Nemzetközi Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Kongresszust 1995-ben itt, Budapesten rendezhettük. Ez világkongresszus volt. A bankettre a Nemzeti Galéria termeit is megkaptuk. Sikerült még a rendszerváltozás előtt több országgal olyan jó kapcsolatot kiépíteni, hogy közösen tartottunk kongresszusokat. Volt osztrák–magyar, illetőleg magyar–osztrák, a helyszínétől függően, tartottuk Hévízen, Budapesten, Linzben, Kremsben, később ezt kiterjesztettük Kelet-Közép-Európa államaira is – nem akartuk úgy mondani, hogy a régi Monarchia területére –, és elneveztük Danubius Kongresszusnak. Még ma is tartjuk, minden második évben. Amerikától Japánig jönnek rá az orvosok, és ez által bekerültünk a nemzetközi vérkeringésbe!

Amikor Budapestre, erre a klinikára kerültem, három célkitűzésem volt: Korszerűsíteni ezt a klinikát szakmailag és eszközeiben egyaránt. Nemzetközi mértékkel mérve legyünk egyenlőek a németekkel és a franciákkal, a harmadik pedig a klinika átépítése volt. Ez utóbbival elég sok probléma adódott, mivel az átépítésre már Vámos professzor halála előtt megvolt a pénz, ám a hosszú interregnum miatt ez a pénz eltűnt, másra használták fel. Ezért először csak lépésenként tudtuk átalakítani a klinikát. Kiköltöztek innen a fogtechnikusok, új helyet kapott a Gyermekfogászati Klinika – tágult a belső terünk. Átalakíttattuk a fűtésrendszert és a műtőt, míg végre 1998–2002 között az egész klinikát sikerült korszerűsíteni. Kibővítettük egy emelettel, ennek köszönhetően még ma is modernnek számító fekvőbetegosztályunk van. A végén, 2002-ben elmondhattuk, hogy a klinikánk az egyetem egyik gyöngyszeme lett.

A műszaki mellett azért volt itt komoly tudományos előrelépés is, mint például a csontpótlás területén.

Kétségtelenül az lett az egyik legnagyobb siker, de tegyük hozzá, született itt több mint háromszáz dolgozat, tíznél is több tankönyvet írtunk, közte az Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti tankönyvet, amit angolra és oroszra is lefordítottak. Ez Ukrajnában és Oroszországban még mindig „menő” tankönyvnek számít. Több kandidátus, illetve PhD fokozatú kolléga dolgozott itt, akiknek a fokozat elérésében segítettünk. Mindezeken túlmenően a csontpótlás valóban az egyik kedvenc témánk. Erre már régóta alkalmazunk különféle anyagokat. Ilyen volt például a Cerasorb (tiszta béta-tricalcium-foszfát), szintetikus csontpótló anyag, vele kapcsolatban harminc dolgozatunk jelent meg. A csontpótlásra óriási az igény. A legjobb megoldásnak a saját csontot nevezhetjük, csak hát azt ki kell venni a betegből valahonnan – és ez két műtétet jelent! Ezért próbálkoztak sokan, sokfelé, pl. szintetikus anyaggal, állati vagy emberi csonttal. Ez utóbbi éppúgy transzplantációnak számít, mint egy veseátültetés. A legújabb eljárás a BoneAlbumin. Amikor a csípőízületet operálják, kicserélik, akkor ezt a megkopott csontot dolgozzák fel, albuminnal vonják be, és ezt használjuk fel a csontpótlás alapjául. Igen ígéretes módszer. Több száz esetben végeztünk ilyen műtétet, hála a győri központnak, mert ezt az anyagot ott állítják elő. Szövődményt eddig egy esetben sem tapasztaltunk! Ha saját csontot alkalmazunk, azt lehet a csípőből, a koponya külső felszínéből, lehet a tibiából, legújabban pedig a fibulából kivenni élő csontot, tehát amelynek megvan a vérellátása. Ezt utána mikrosebészeti módszerrel össze lehet kötni a nyakon lévő erekkel. Az arc-állcsont rekonstrukciónak vannak más lehetőségei is, pl. baleset, daganat esetén válhatnak szükségessé. A legmodernebb a 3D nyomtatás, amit – hármas együttműködésben – sikeresen alkalmazunk. Marosvásárhelyen dolgozik egy kolléga, aki orvos és mérnök is, szinte napi kapcsolatban állunk vele. Mi itt végzünk egy nagyon pontos CT vizsgálatot, majd elküldjük neki, ő megtervezi a pótlást, ennek alapján Győrben készítik el a 3D nyomtatást. Azt nálunk egy kiváló sebész, dr. Bogdán Sándor kolléga kapja meg, és ő végzi el a műtétet. Régebben is létezett már komputerrel készített titánlemezpótlás, de az közel sem volt olyan jó, olyan finom. Ez az új, titánporból nyomtatott, lukacsos lemez, így az erek keresztül tudnak nőni rajta, ezért a szervezet jobban elfogadja.

Az elmúlt évtizedek valóban egy sereg nagyszerű eredményt hoztak, melynek bizonyítékaként Szabó professzor szobájának falát számos elismerés, oklevél díszíti. Melyikhez fűződik a legkellemesebb emlék?

Nehéz közülük választani. Nyolc ország Szájsebészeti Társasága választott tiszteletbeli taggá, de talán a legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy a magyar Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Társaságnak örökös, tiszteletbeli elnöke lehettem, erről szól az a szép nagy oklevél középen. Taggá választott a Royal College of Surgeons of England, hasonlóan a törökök, osztrákok, horvátok, még Koszovó is! Az állami elismerés idehaza sem maradt el. Megkaptam a Batthyány-Strattmann érmet, az Árkövy érmet, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, a Semmelweis emlékérmet, több egyetem emlékérmét, a Markusovszky Plakettet és még jó pár elismerés sorakozik a szekrényben. A családomról annyit, hogy az első házasságomból született két lányom, az egyik fogorvos, a másik bíró. Tőlük van öt unokám. A második házasságomból egy fiam született, és van egy nevelt fiam, mindketten külföldön dolgoznak. A feleségemnek köszönhetem, hogy kiegyensúlyozottan élhetek. Valójában azt gondolom, az igazi elismerés abban áll – hiszen rövidesen nyolcvanéves leszek –, hogy még mindig itt dolgozhatok, és még most is úgy érzem, hogy szükség van rám. Addig szeretnék dolgozni, amíg ez az érzés megmarad!

Dr. Révay András