A digitális technológia terjedése a fogászatban
A technológiát alkalmazó eszközök ma már valódi használati értékkel bírnak, és nem csupán technikai bravúrként tekintünk rájuk. A képalkotó diagnosztikai eszközök, a nagy pontosságú fogpótlások előállításában segítséget nyújtó CAD/CAM berendezések, a betegnyilvántartásban, praxismenedzsmentben szerepet játszó számítógépek mind ezt a technológiát használják. A legújabb irány a különböző eszközök összekapcsolása lett, így ma a lenyomatvételtől a fogpótlás elkészültéig – beleértve az implantáció megtervezését is – digitálisan zajlik az információáramlás. Különös figyelmet érdemel a cone beam CT (CBCT)-eszközök nyújtotta lehetőségek kiaknázása. A CBCT-berendezésekkel előállított háromdimenziós felvételek (digitális vagy dentális volumentomogram – DVT) minden korábbinál nagyobb felbontást nyújtanak. A voxelméret (volumetrikus pixel = a kétdimenziós felbontóképesség háromdimenziós megfelelője) egyes eszközök speciális beállításainál elérheti a 0,076 mm-t, szemben például a hagyományos medical CT-vel, ahol ez az érték 0,6 mm körül alakul. További előnyük a relatíve alacsony sugárterhelés, ami az említett hagyományos CT-k dózisának töredéke (általában 1–10 százaléka). Elterjedésükben fontos szerepet játszik az is, hogy kisebb helyigényű és egyre elérhetőbb árú készülékek kerülnek piacra (1. a ábra).
Sugárterhelés – ALARA (as low as responsibly achievable)
A páciensvizsgálat során gondos mérlegelés tárgyává kell tennünk, hogy az egyes képalkotó eljárások közül melyiket válasszuk. Vagyis nem mindegy, milyen típusú felvételt készítünk, és hányat. Vajon ha az alacsonyabb terhelésű metódus mellett döntünk, elegendő információhoz jutunk-e a helyes diagnózis felállításához egy endodontiai kezelés vagy például egy implantáció megtervezésénél? Tehát a kiválasztásnál mindig aszerint járjunk el, hogy az adott terápiás vagy diagnosztikus cél elérése érdekében egészében a legalacsonyabb besugárzási dózist kapja a páciens (1. táblázat). Legyen szó endodontiai beavatkozásról, implantációról vagy kisebb fogsebészeti beavatkozásról, illetve minden esetben, amikor az ellátás szempontjából lényeges az adott objektum térbeli helyzete, a CBCT-felvételek olyan pluszinformációval szolgálhatnak, amihez 2D-s felvételek esetén biztosan nem juthatunk (2. táblázat). A háromdimenziós felvételekkel új funkciókra nyílik lehetőség, ami a diagnózis felállításán túl a terápia megtervezését és a kivitelezést jelenti. Így a háromdimenziós virtuális felvételeket előállító rekonstrukciós szoftverek általában három fő funkciót látnak el: képalkotás (imaging), tervezés (planning), navigáció (navigation). Ez utóbbi lehetőségnek köszönhetően a berendezés tizedmilliméter pontossággal képes az operatőr eszközét egy előre meghatározott célterületre biztonsággal elvezetni, mint egy célzókereszt, vagy mint a GPS az útvonaltervezésnél, illetve a megfelelő címre navigálásnál.
A háromdimenziós felvétel alapján elkészített „célkereszt”, az úgynevezett sebészi vagy fúrósablon (3. táblázat, 1. c ábra) használata minimálisra csökkenti a hibalehetőséget, az implantátum a sablon segítségével tizedmilliméter pontossággal kerül a megtervezett helyre a csontban. Különösen akkor fontos ez, amikor a páciens nem rendelkezik az implantátum számára a kívánt helyen ideális mennyiségű csonttal, és a hely maximális kihasználása szükséges a sikeres implantációhoz, esetleg a tervezett implantátumfészek közelében fontos anatómiai képletek találhatók, melyek elkerülése mindenképpen célszerű. Az is lényeges, hogy az implantátumra később fogpótlás kerülhessen, tehát nem mindegy, milyen szögben, mélységben kerül be az implantátum, annak kapcsolatba kell kerülnie egy funkcióban lévő fogpótlással. A 3D-s tervezéssel és a fúrósablon használatával optimálisan helyezhető be az implantátum. A tervezőszoftverek többségénél a gyári fejrészeket megjeleníthetjük, de több cég esetében lehetőség van az egyéni fejrészek CAD/CAM berendezésekkel történő előállítására is (4. táblázat).
Minimálinvazív beavatkozás
Az igen precíz operatív beavatkozásból következnek az eljárás további előnyei. Jogos igény a páciensek részéről, hogy minél kevesebb fájdalommal és kellemetlenséggel szeretnének átesni az egyébként nem életmentő beavatkozáson, vagyis hogy minél kevésbé invazív legyen a beavatkozás. Kisebb zavar veszi körül a fogalmat az implantációval kapcsolatban, mivel a feltárás nélkül zajló beavatkozást sokan minimálinvazívnak nevezik csupán a lebenyképzés elmaradása miatt. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk azt a képet festeni a navigációs implantációval kapcsolatban, hogy az eljárás egyetlen előnye abban merül ki, hogy nem szükséges metszést ejteni, nincsenek varratok, és gyakorlatilag vértelenül zajlik az implantáció. Ez persze bizonyos esetekben, például az esztétikailag kevéssé lényeges területeken megvalósulhat, ami valóban óriási előny mind a páciens, mind az operatőr számára. A lebenyképzés inkább esztétikai, funkcionális esztétikai szempontok miatt válik szükségessé, nem pedig a területre történő jó rálátás érdekében, ami viszont sablon mellőzése esetén többnyire elengedhetetlen, hacsak nem áll rendelkezésre pazar mennyiségű csont. És megfordítva: egy lebeny nélküli műtéttel behelyezett, rossz szögben, rossz helyzetben, netán bizonyos szakaszon csonton kívül haladó részlettel integrálódott (például arcüreg, vestibulum stb.) implantátum nem nevezhető minimálinvazívnak akkor sem, ha egy árva metszés nélkül megússzuk a beavatkozást. A minimálinvazivitás inkább abban áll, hogy a lehető legoptimálisabban történik az implantátumok elhelyezése, ezáltal a lehető legkevesebb fémet helyezzük a csontba.
A szükséges legkisebb implantátumot választhatjuk ki, figyelembe véve a recipiens terület csontkínálatát (mennyiségi és minőségi), a várhatóan az implantátumot érő terhelést (nagyság és irány), valamint az implantátum helyét, szögállását mélységét precízen tudjuk megválasztani, figyelembe véve a meglevő fogak, illetve a majdani fogpótlás helyzetét is. Csontpótlásra, lágyrészmenedzsmentre ezután is szükség lesz, ilyenkor pedig elengedhetetlen a lebenyképzés. De sebészi sablon használatakor csupán a területre történő jó rálátás érdekében már nem indokolt a feltárás (5. táblázat).
A navigációs implantáció
A számítógép-vezérelt implantáció alapvetően kétféle úton valósulhat meg. Az egyik esetben egy úgynevezett fúrósablon segítségével, ami a sebészi fúrókat kényszerűen egy adott irányba és mélységbe vezeti, kialakítva ezzel az implantátum majdani helyét. A másik esetben pedig nincsen sablon, a sebészi eszközökre szerelt érzékelők, valamint egy, a műtéti területre tekintő kamera segítségével a fúró virtuális képe valós időben a korábban elkészített DVT-felvételen jelenik meg. Használatával kézidarabunkkal szabadon mozoghatunk a térben, lehetőséget biztosítva a műtét közbeni korrekcióra, amennyiben szükséges. Ez a módszer jobb hozzáférést enged a műtéti területhez, ami néha igencsak nehézkes a fúrósablon esetében, például a moláris régióban.
Műtéti előkészületek és tervezés – Back-planning
Elsőként a fogpótlást tervezzük meg. Ehhez CAD/CAM kamerát veszünk igénybe, amivel leképezzük az érintett területet, majd a CAD/CAM szoftverrel virtuális pótlást tervezünk. Az elkészült protetikai tervet azután a már előzetesen a páciensről kalibrációs sablonnal készült CBCT-felvételre illesztjük. A virtuális pótlásunk, a csontkínálat, valamint az anatómiai képletek figyelembevételével megtervezzük az implantátum helyét, kiválasztva az ideális típust, méretet és hosszt. Ezután a tervet digitálisan becsomagolva a röntgensablon kíséretében egy központba küldjük, ahol a tervünknek megfelelően a sablont CAD/CAM rendszerek segítségével átalakítják, a fúrószáraink számára kialakított speciális gyűrűt helyeznek el benne.
Ez a precízen elhelyezett gyűrű hivatott arra, hogy fúrószárainkat kizárólag egyetlen, előre meghatározott irányba és mélységbe vezesse, kialakítva ezzel az implantátum fészkét a csontban (1. b–6. ábrák). Kisebb szépséghibája a folyamatsornak, hogy az implantátum helyzetét meghatározó protetikai tervet (a CAD/CAM eszközünkkel megtervezett és a CT-felvételünkre illesztett virtuális fogpótlást) az implantáció helyzetének meghatározását követően eldobjuk, így a végső individuális implantátumfejrész, valamint a provizórium elkészítésében ez a terv már nem jut szerephez közvetlenül. Az egyéni fejrész és a provizórium elkészítéséhez az előzetesen hagyományos módon vett lenyomat után készült gipszmodellt vesszük alapul. Az időközben már elkészült sebészi sablont a modellünkre illesztjük (7. ábra), majd az analógot az implantációkor is alkalmazni kívánt eszközünkkel a sebészi sablonon keresztül vezetve pozicionáljuk a modellben (8., 9. ábra).
Ezután a laboranalógba egy a CAD/CAM kamera számára egyértelműen leképezhető analógot (scan body) helyezünk (10. ábra), majd a kamera segítségével elkészítjük modellünk virtuális mását (11. ábra). A CAD/CAM eszközünkkel megtervezzük a provizóriumot, és ezzel egy időben (gyakorlatilag egy gombnyomásra) a provizóriumból redukált egyéni implantátumfejet is (12. ábra). Az implantátumfejrész cirkóniumdioxid tömbből készül, majd azt szinterkályhában kikeményítjük (13. a–b ábra). Szinterezés után az oxidkerámia fejrészt az implantátumban való rögzítést biztosító titánbázison duálcementtel rögzítjük (14. a–b ábra). Az ideiglenes korona kompozittömbből kerül ki faragásra (15. ábra).
Kivitelezés
A fent részletezett előkészületek után kerül sor az implantációra, amikor már a végleges egyéni implantátumfejrész és a provizórium is rendelkezésre áll. Következik cikkünk legrövidebb része, mert maga a procedúra is az. Az adott eset időigényét tekintve a pácienssel töltött idő a legkevesebb, csupán néhány perc volt (16. a–b, 17. ábra).
Fúrósablonunk, valamint az adott implantációs rendszerhez kialakított fúróadapterek segítségével fúróinkat sorban egymás után ütközésig tolva tágítjuk a furatot a kellő átmérőre, majd az implantátumot is a helyére csavarjuk. Amennyiben van, a lebenyt zárjuk, vagy a már felhelyezett provizórium körül a szükséges esztétikai eredmény elérése érdekében varratokkal rögzítjük.
Összefoglalás
A legújabb technológiák a fejlődés szinte kötelező zsákutcáit jelentő próbálkozások után mára valóban használható segítséggel szolgálnak. Működésüket nem csupán technikai bravúrként csodáljuk, hanem hasznos eszközként alkalmazzuk őket. Arra a kérdésre, hogy a jelenleg megvásárolható rendszerek a fejlődés csúcsát jelentik-e, a helyes válasz biztosan a nem, az eszközök egyre pontosabbak, a mindennapi praxisok számára egyre elérhetőbbek, egyszersmind számunkra, fogorvosok számára egyre használhatóbbak lesznek.
Hogy eljön-e a pillanat, amikor pácienseinket robotok látják majd el, a jelenlegi trendből nem látható előre. De ahogy a fogtechnikusunk kezét, mozdulatait, szemét és gondolkodását nem helyettesíti semmilyen gép vagy robot, hiába például a gyors, pontos, a fogászatban eddig ismeretlen anyagokat is megmunkálni képes CAD/CAM rendszer, úgy azt gondolom, a fogorvos még inkább nélkülözhetetlen a fogorvosi praxis számára, s nem csupán az emberi oldala miatt. Hiszen a gépeinknek mi mondjuk meg, mit szeretnénk, mi szabjuk a feltételeket, határokat, és pontosan meghatározzuk, hol kérünk segítséget. Ahol pontosnak kell lenni, ott a gépeké a szerep. Ahol egyéninek, individuálisnak, ott vagyunk mi emberek, a gépeink pedig nagyon kényelmes mankóul szolgálnak ma már a hétköznapi gyakorlatban.
Dr. Ónodi-Szűcs Róbert
