Interjúalanyom 1994-ben szerzett diplomát a Semmelweis Egyetem Fogorvos-tudományi Karán, az egyetem Szájsebészeti és Fogászati Klinikáján helyezkedett el, 2004-ben egyetemi doktor (PhD) fokozatot szerzett, 2010 óta a klinika dento-alveoláris sebészeti osztályát vezeti. 2006-ban Master of Implantology fokozatot szerzett a Münsteri Egyetemen, a Magyar Fogorvosok Implantológiai Társaságának (MAFIT) elnöke, a Magyar Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Társaság főtitkára, az Európai Csontintegrációs Társaság és az International Team of Implantology (ITI) tagja. Házas, három gyermek édesapja, szabadidejében szívesen teniszezik, síel és horgászik.

 

Melyek azok az újdonságok – akár az implantátumok felületkezelése, akár új csontpótló eljárások vagy navigált sebészet kapcsán –, amelyek jelenleg a modern implantológia fókuszában állnak, és mennyiben követi ezeket a hazai trend?

Ezek valóban egyfajta „slágertémák”. Személy szerint érdekelnek a különféle felületkezelési eljárások mint alapkutatási téma, ebből írtam a PhD-tézisemet is (2003, Fogászati implantátumok felületi morfológiájának vizsgálata – a szerk.), emellett lassan már 5-10 éve kurrens tárgykör a navigációs sebészet is. Ennek kapcsán feltétlenül érdemes megemlíteni a magyar fejlesztésű Smart Guide rendszert, amelynek ötletgazdái és kidolgozói remek szakemberek. Az én generációm által beültetett és működő, funkcionáló implantátumok nagy hányada valószínűleg sablon használata nélkül került be az állcsontokba, ettől függetlenül az eljárás és maga az elv rendkívül előremutató, segítséget és biztonságot jelenthet a műtétet végző orvos számára, ám mint minden ilyen esetben, itt is figyelni kell arra, hogy ne érezze magát túlzottan biztonságban az ember. Tapasztalat és koncepció feltétlenül szükséges a használatához, és nem biztos, hogy elsőként a legbonyolultabb esetben érdemes használni.

Reflektorfényben lévő óriási kérdéskör még a periimplantitis: mi az oka, hogyan lehet kezelni? A periimplantitis tekintetében „beérnek” lassan azok a 10-15 éve nagy tömegével beültetett implantátumok, amelyeknek talán nem volt olyan jó a felületkezelése vagy a biomechanikai indikációja, és ezek most problémát okoznak (illetve a jövőben fognak). Sokféle terápiás lehetőség adott, de tökéletes megoldás – egyelőre – nincs. Mikor több megoldást ajánlanak egy problémára, az azt jelenti, hogy nincs megoldás (nevetés).

„Dübörögnek” az esztétikai fogászathoz kapcsolódó „esztétikai implantációs” csontpótló eljárások és a parodontológiai elveket respektáló lágyrész menedzsment. Hazánkban egy olyan középkorúakból és fiatalokból álló szakembergárda látszik kirajzolódni, akik nemzetközileg is jegyzett nevek, és fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak klinikai vonatkozásban művelik ezt magas szinten, hanem vidéki és budapesti magánrendelőkben egyaránt. Erre büszkének kell lennünk!

Osztja-e azt a véleményt, hogy szerencsésebb az, ha az implantációt végző és az arra tervezett pótlást készítő orvos személye azonos – úgy egyébként, hogy az implantációs beavatkozás hazánkban jelenleg nem kötött semmilyen (így dento-alveoláris sebészi) szakvizsgához sem?

Én nemzetközileg – Nyugat-Európában és az USA-ban – nem ezt a tendenciát látom, ott inkább teamben gondolkoznak, csapatmunka valósul meg: a sebész sebészkedik, a pótlásért felelős orvos pedig azt a munkafolyamatot végzi, mindenki azt, amiben a legjobb. Itthon talán jellemzőbb, hogy szeretnek mindent egy kézben tartani, de szerintem fontos, hogy mindenki a saját komfortzónáján belül mozogjon, és azt mindenkinek magának kell éreznie, mi az, amit képes megoldani biztonsággal, tisztességgel és becsülettel.

Bár az általános fogorvosi diplomával lényegében mi jogosítványt adunk arra, hogy az illető – akár – implantálhat is, de egy józan belátású, frissen végzett hallgató azért tisztában van azzal, hogy a graduális oktatás ugyan jó alapokat jelent, de nem elégséges ahhoz, hogy valakit ez felkészítsen a rutinszerű implantálásra. Tantárgyfelelősként egyébként minden évben hívok vendégelőadókat – itthonról és külföldről egyaránt –, és igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy már az egyetemi keretek között is minél több ismeretre és gyakorlatra tehessenek szert a hallgatóink. Sok mindennek az elméletét meg kell tanulni (ezt is!), és a gyakorlatát mondjuk mulázson, de az mindig egy nehéz és vízválasztó lépés, amikor a mulázsról áttérünk élő páciensre. Ezt véleményem szerint meg kell előznie 2-3 év napi általános dento-alveoláris szájsebészeti gyakorlatnak, amely során az illető szert tehet nagyobb sebészi rálátásra, jártasságra, tud preparálni egy tisztességes lebenyt, képes uralni az esetleges komplikációkat és szövődményeket, erős vérzéseket, de a szakvizsga nem tanít meg implantálni. Adhat egy szükséges jó alapot, sebészeti rutint, amire aztán lehet építkezni.

Egy implantológiai licencvizsga megoldást jelenthetne?

Részben igen, de – sajnos – egyfelől ennek a megalkotásától még messze állunk, másfelől tényleg az egyéni kompetenciahatárok mérlegelését hangsúlyoznám.

Véleményem szerint egyébként az implantálást egy jól működő tutor-mentor rendszerben lehet elsajátítani; én is itt dolgoztam 4-5 éven keresztül úgy, hogy egy darab implantátumot nem helyeztem be, de Divinyi professzor úr majd’ minden műtétjét végigasszisztáltam, néztem, tanultam.

A MAFIT egyébként még 2011-ben készített ajánlást „A fogászati implantológia aktuális irányelvei” címmel, amely egyfajta szakmai állásfoglalás, iránymutatás. Kissé szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy hányan ismerik ezt, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy többeknek kellene. Sok más mellett részletesen kitér a nemzetközi implantológiai szakirodalomban elfogadott kockázati osztályozásra (SAC) is, amely szerint megkülönböztethetünk egyszerű (simple), összetett (advanced) és bonyolult (complicated) implantológiai eseteket. Ezen osztályozás más-más személyi, tárgyi és szakmai felkészültség szerinti feltételeket jelent, és a helyes alkalmazása meghatározza a sikeresség esélyeit.

A fogorvosok ellen zajló perek túlnyomó többsége implantációs eset kapcsán indul. Mi ennek az oka?

Ez egy összetett és kényes téma, amely nem fekete vagy fehér, ezért többfelé bontanám a választ is. Egyfelől az implantátumbeültetés és az ehhez kapcsolódó egyéb sebészeti műtétek a legköltségesebb beavatkozások közé tartoznak, másrészt a komplett munkafolyamat – amíg például egy teljesen fogatlan páciens az alsó-felső állcsontjába csontpótlást követően behelyezett implantátumokon elhorgonyzott pótlást kap – rendkívül időigényes.

Éppen ezért nagyon fontosnak tartom a megfelelő páciensszelekciót, ami az anamnesztikus abszolút és relatív kontraindikációk megismerésén és mérlegelésén túl azt is jelenti, hogy rászánjuk a szükséges időt arra, hogy a páciensünket megismerjük. Ha pedig úgy érezzük, tudnunk kell nemet is mondani.

Emellett nem megkerülhető tény, hogy az orvos-beteg nexus is sokat változott az utóbbi időben, nem okvetlenül jó irányba. Nem feltétel nélküli tiszteletről beszélek, mert arra nincs ok és szükség, de mind többen kérdőjelezik meg az orvosok jobbító törekvését, márpedig hiszem, hogy aki orvosi diplomát szerez, az annak a szándékával teszi, hogy segítsen a beteg embereken. Ezt megkérdőjelezni már önmagában sem tartom helyesnek, de ezt sokszor a médiakörnyezet is erősíti az erre fogékony emberek körében, bár nem olyan mértékben, mint Nyugaton, ahol – az erre szakosodott ügyvédek bevonásával – már-már „divattá vált” a kezelést végző orvos feljelentése. Látni kell azt is, hogy manapság a páciensek is tájékozottabbak (vagy annak gondolják magukat), részletesebb tájékoztatást is várnak el, ami önmagában nem feltétlenül probléma. Régebben jól működhetett egy kétsoros beleegyező formula, amit a páciens aláírt, de ma ez már – véleményem szerint – nem elegendő. Szintén a MAFIT által – már az én égiszem alatt – kidolgozott műtéti beleegyező nyilatkozat (amelynek egy hosszú és egy rövidebb verziója is elérhető a társaság honlapján) jó kiindulási alap lehet, de ezt is érdemes individualizálni, mert nem tér ki egy-egy beavatkozás (sinus-lift, csontaugmentáció) kapcsán felmerülő kockázati tényezőkre. (Az USA-ban egyébként kb. 2-2,5 órán keresztül tart egy betegfelvilágosítás egy implantáció vagy csontpótlás előtt.)

Azoknál, akiknél sok a peres eset, vélhetően két fő probléma áll fenn: képtelenek vagy nem hajlandóak a szakmai kompetenciahatárok bölcs belátására, és/vagy a páciensekkel való kommunikációjuk nem megfelelő. Fontosnak tartom itt megemlíteni a mind gyakrabban észlelhető illetéktelen címhasználatot, amikor valaki például „szájsebészként” tüntetni fel vagy hirdeti magát, miközben nem rendelkezik a szakképesítéssel. Az „implantológus” kifejezést pedig egyáltalán ne használjuk, mert helytelen, értelmezhetetlen, ilyen szakképesítés egész Európában nem létezik.

A klinikai pálya oktatás-kutatás-betegellátás hármasából melyik áll Önhöz a legközelebb?

Sokrétű a munkám, nehéz mindent összeegyeztetni, hiszen mindemellett magánrendelést is folytatok, de nagyon szeretek tanítani, az implantológia tantárgynak 2012 óta vagyok a felelőse, de sokféle előadást tartok még a graduális és posztgraduális képzésben egyaránt. Régebben több gyakorlatot is vezettem, manapság sajnos erre kevesebb időm jut, de az oktatás öröméről semmiképpen sem mondanék le. Ezen kívül a katedra egy olyan követelményt is támaszt az ember elé, hogy mindig naprakésznek kell lennie, hiszen szakellátó intézményként itt olyan komplikált betegeket (is) kezelünk, akiket más nem tud, olyan ritka kórképekkel találkozhatunk, amelyek egy „átlagos” magánpraxisban vélhetően nem – vagy csak alig – fordulnak elő. Az nyilván mindenkinek a saját választása, hogy mennyire igyekszik frissen tartani a tudását, de az biztos, hogy ez a környezet nem ad esélyt a szakmai „elbutulásra” (nevetés). Ehhez hozzájárul, hogy rendszeresen járok hazai és külföldi kongresszusokra, ez egyfelől tisztségemből adódó kötelesség, másfelől nagyon élvezem, szeretem is, nem munkának tekintem.

Köszönöm szépen a tartalmas beszélgetést!

Dr. Radánovics-Nagy Dániel