Arckép – Ecset helyett tollal

Hegedűs Csaba professzor úrral nagyon régen ismerjük egymást. Szakmai munkánk során gyakran találkoztunk, mégis ritkán van lehetőségünk jót beszélgetni, véleményt cserélni a „világ dolgairól”. Most portréfestés közben teszünk egy próbát…

Csaba, kezdjük az ősidőknél, ahogy tudományosan szoktuk, a görögöknél és a rómaiaknál. Sok évtizeddel ezelőtt „tanulmányútra” jöttél hozzánk a klinikára. Én innen datálom ismeretségünket és protetikuspályád kezdetét. Hogyan emlékszel vissza az egyetemi karrier-építés első éveire?

1982-ben a Debreceni Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán diplomáztam, majd a Stomatológiai Klinika Szájsebészeti Osztályára kaptam kinevezést. Akkoriban Szentpétery József professzor úr volt a Klinika vezetője, aki a Klinikán alakított kamarazenekarába is rögtön felvett. Kedveltem a munkát a szájsebészeten, hiszen korábban, TDK hallgatóként, a Kísérletes Sebészeti Intézetben Furka István professzor úr segítségével megismerhettem a sebészeti, mikrosebészeti munka alapjait. Sajnos a szájsebészetről több munkatárs is elment, így egy rövid idő után fiatal orvosként egyedül maradtam. Az akkori vezetés keresett új munkatársakat a szájsebészetre, és talált is megoldást a nehéz helyzetre. Én az egyetem megkezdése előtt öt évig fogtechnikusként dolgoztam, így kerültem át 4 év után az akkori Fogpótlástani Osztályra. Abban az időben az volt a „szokás”, hogy a fiatalok egy-egy hónapot eltöltöttek a társintézetekben, így kerültem a SOTE-ra Kádár Laci mellé, aki bemutatta nekem a Fogorvostudományi Kart, valamint a Fogpótlástani Klinikát, ahol először találkoztunk. Fiatal orvosként nagy öröm volt számomra találkozni a fogpótlástan ismert személyiségeivel. Budapestről hazaérkezve mind az oktatásban, mind a betegellátásban igyekeztem hasznosítani a SOTE-n látottakat. Érdekeltek az újdonságok, így az első közleményemet az operációs mikroszkóp alkalmazhatóságáról írtam a Fogorvosi Szemlébe, de elsőként kezdtük itthon alkalmazni az ún. adhéziós hidakat és a héjkerámiákat, illetve elsőként közöltünk eredményeket ezekről.

Szépen haladtál előre a klinikai ranglétrán. Kongresszusokon, szakmai rendezvényeken, külföldi tanulmányutakon találkoztunk. Meggyőződhettem magas szintű szakmai felkészültségedről, naprakész tudásodról, széles körű szakirodalmi jártasságodról, kiemelten a rohamosan fejlődő fogpótlástan területén. Mi motivált, mit akartál elérni, mi késztet arra, hogy egy szint elérése után újra emeld a mércét?

Az újabb és újabb feladatok nem nehézséget jelentenek számomra, hanem megoldandó, érdekes kérdéseket, így nem éreztem soha tehernek a továbblépéseket, az újdonságok kipróbálását, sem a szakmai, sem a szakmapolitikai kérdésekben. Számomra a régi egyetemi irány, ahol a gyógyítás, az oktatás és a kutatás hármas elvárásának kellett megfelelni, nem okozott nehézséget, hanem változatos munkát nyújtott, és ha voltak is nehéz időszakok, azok más gondok megoldhatatlanságából származtak. Ennek a hármas követelményrendszernek manapság nagyon nehéz megfelelni.

Nemrégiben egy szép ünnepségen köszönthettük a Kar 15. születésnapját. Megtisztelő volt, hogy mi is részt vehettünk ezen a bensőséges rendezvényen. Feleleveníthettük a karrá válás küzdelmes útját, jó érzéssel osztozhattunk sikereitekben. Nagy munkád volt ebben, és hosszú dékáni ciklusodban tovább építkezhettél a szilárd alapokon. Hazai elismerést és nemzetközi hírnevet szereztetek a nagy múltú képzőhelynek. Hogyan élted meg ezeket az eseményeket, és hogyan látod a további fejlődés lehetőségeit?

A dékáni kinevezésemig három vezető professzor mellett dolgozhattam, és láttam, hogy milyen nehéz a vezetőknek egyensúlyt teremteni az egyetemi, a hazai és a külföldi szakmai, illetve a munkatársak elvárásai között. Az elmúlt évtizedekben rengeteg változást éltünk meg, Debrecenben, valamint az ország többi képzőhelyén is voltak sikeresebb és kevésbé sikeres időszakok. Megbízatásom alatt igyekeztem hasznosítani elődeim valamennyi eredményét, amely a Kar előrehaladását támogatta. Munkámat segítette, hogy a „szamárlépcső” fokozatait végigjártam; voltam fogtechnikus, raktáros, de voltam a Stomatológiai Klinika gazdaságügyi megbízottja is, majd dékánhelyettese a Fogorvostudományi Karnak.

Nem könnyű a további fejlődés lehetőségeiről beszélni, de azt gondolom, hogy nemzetközi szintű kutatás és oktatás nélkül nagyon nehéz helyzetbe kerülhet egy képzőhely, ahol a külföldi hallgatók képzése fontos eleme a működés finanszírozásának. Természetesen ezután felvetődik, hogy akkor tudunk hitelesen, jól oktatni egy manuális szakmában, ha magunk is magas szinten tudjuk elvégezni a beavatkozásokat. Az elmúlt évek azt mutatják, hogy folyamatosan fejlődik a fogászat, és azt gondolom, hogy az egyetemeknek élen kell járni az újdonságok megismerésével, megismertetésével kapcsolatban. Sajnálatos, hogy sok tehetséges kutatói, oktatói és betegellátói munkára termett fiatal nem az egyetemeken látja boldogulását.

A klasszikus fogpótlástan művelése mellett bioanyagtani kutatások, implantológia, digitális fogászat az Általad vezetett klinika/tanszék szakmai profilja, és körülötted felnőtt egy új generáció. A budapesti Fogpótlástani Klinikával szorosan együttműködve új szakalapítást készítettek elő. Debrecenben önállóan, a budapestiek a kecskeméti Neumann János Egyetemmel együtt elindítjátok a digitális fogászati technológusképzést. Óriási munka. Hogy tudod ezt a szerteágazó feladattömeget menedzselni, mindenre odafigyelni, közben „hobbiként” gyógyítani, oktatni, szakmapolitikai tevékenységet folytatni?

Igyekszem jól beosztani a napjaimat, és talán szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem okoz számomra nehézséget, ha több elintézendő feladatot kell egyszerre átgondolni. Nem vagyok „stresszes” alkat, az egyes helyzetekben megoldandó feladatot látok, nem nehézséget. Mindig szerettem több dologgal foglalkozni, szerettem a változatosságot.

Évtizedek óta dolgozol a Szakmai Kollégiumban, a háromtagú Tagozat egyik tagja vagy. Belső szakmai körökben köztudott, hogy Te vagy az önálló fogpótlástan szakképesítés kezdeményezője és élharcosa. A Társaság elnökeként évek óta szorgalmazod ezt, és megvalósításában oroszlánrészed van. Akik ebben a szakmapolitikai munkában részt vettek, úgy gondolják, hogy az új alapszakvizsga követelményrendszere, a megszerzéshez vezető képzés egyértelműen a szakma fejlődését, a betegellátás színvonalának emelését és a szakvizsgát szerzők szakmai megbecsülését fogja eredményezni. Ez a folyamat véleményem szerint reformértékű, elvezetett az Orális implantológia ráépített szakképzés megszerzésének a lehetőségéhez is. Hogyan értékeled ezt a jelentős változást, hiszen akadályoktól hemzsegő utat jártunk végig?

Örülök, hogy részese lehettem az elmúlt időszakban néhány, a betegellátást, oktatást segítő átalakulásnak. Ezek közül kiemelném a fogyatékkal élők ellátásának finanszírozását, valamint a fogpótlástan szakvizsga elindítását. Ez utóbbi nagyon régi terve a Fogpótlástani Társaságnak, és megvalósítása valóban akadályoktól hemzsegő út volt, de közös munka eredménye, hiszen a Tagozat és a Tanács vezetőinek támogatása nélkül nem tudtuk volna megoldani a nehézségeket. A fogorvosi szakképzés új vizsgáival közelebb kerülünk a nemzetközi elvárásokhoz. Tavaly részt vettem az Academy of Prosthodontics 100. éves közgyűlésén, ahol láttam, hogy hogyan csiszolgatják a szakképzési kurrikulumokat egy évszázada, így hazaérve azt gondolom, hogy ugyan megtettünk egy nagyon fontos lépést a szakképzésünk átalakításában, de a következő években is lesznek még teendőink.

Rendszeresen sportolsz, futsz, biciklizel, zenélsz, a Kar minden rendezvényén részt veszel, sőt szervezed azokat, családod van, de Neked is csak 24 órából áll egy nap. Mit csinálnál szívesen, ami most hiányzik a sűrű mindennapokból, hogyan tudsz regenerálódni, mi táplálja munkakedved évtizedek múltával is, mi ad erőt, hogy minden hétfőn újrakezd?

Valóban sok mindent szeretek csinálni, de pl. a zenélés már sajnos inkább emlék, viszont jó érzés, hogy életemnek egy időszakában zenekarunk koncertjei sok embernek nyújtottak örömöt itthon és külföldön egyaránt. Szeretek mozogni, fiatal koromban atletizáltam, manapság a lányommal vagy fiammal futunk közösen, elmegyünk egy-egy versenyre, a feleségemmel kerékpározunk itthon vagy külföldön, és telenként igyekszünk elmenni síelni is. A mozgás mindig is kikapcsolódás volt számomra, de örülök, hogy a munkát sem teherként élem meg; örömmel töltenek el a sikeres kísérletek az egyetemi laboratóriumban, valamint az, amikor egy betegem boldogan, elégedetten távozik a rendelőből.