A nevelésben sem feltétlen az az érdekes, hogy valaki Nobel-díjast nevel vagy sem, ennél lényegesebb, hogy ki és milyen nyomot hagy a tanítványai életében – vallja dr. Windisch Péter egyetemi tanár, a Parodontológiai Klinika igazgatója. 

Mit kapott a vívástól, mi volt, ami megragadta?

Kitartást, pontosságot, fegyelmet, egyfajta olthatatlan vágyat az állandó fejlődésre. A sport és az edző személyisége nagyon meghatározó a fiúk életében. A mi generációnk még szerencsés volt a tekintetben is, hogy az edzők nem csak a sportág technikáját tanították, hanem neveltek is. Terelgették a rájuk bízott gyereket anélkül, hogy a sport különösebb „nagy üzleti reménye mozgatta” volna őket. A versenyszellem, a tudásvágy állandó ébren tartására való ösztönzés – ezek mind nagyon-nagyon meghatározóak voltak. Azt csak pluszként hasznosíthattam, hogy a vívás olyan koordinációs készséget, ritmusérzéket igényel, amelyekre a fogászati műtéteknél is szükség van. Nagyon sok azonosságot és analógiát látok aközött, hogy az ember mit tud visszaadni egy versenyen abból, amit gyakorolt az edzésen, és amit a betegek kezelése közben megtanult, és aztán azt meg kell mutatnia egy előadáson. Például csak később tudatosodott bennem, hogy a műtétek egyes fázisainak ideje, ritmusa van, nem lehet elhúzni egy beavatkozást végtelenül, vagy gyorsan túl lenni rajta. Ha nem vívok, talán sokkal lassabban jutok el ide. A műtétek esetében is lehet olyan helyzet, probléma, amire azonnal tudni kell a választ, és amit szinte lehetetlen mások interpretációja alapján elsajátítani. Ahogy egy kezelés minden fázisa „letisztul” az orvos fejében, az nagyjából ugyanúgy zajlik, mint egy mozgássorozatban elkövetett hiba korrekciója.

Hol van jelentősége a műtéteknél a ritmusnak?

Az elejétől a végéig. Még ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai semmiféle műtéti modellt nem tanultak. Ez nem volt része a képzésünknek. De még csak olyan demonstrációs eszközök, lehetőségek sem voltak, hogy az ember egy műtétet végignézzen, és ott megtapasztalja annak a körülményeit, az időintervallumát, a felépítettségét. 

Természetesen adódhatnak váratlan helyzetek, amikor gyors döntésre, improvizációra van szükség a műtőben. A lokális beavatkozásoknak talán az egyik legdöntőbb része, hogy miként tudja az orvos az időt jól kihasználni. Jól méri-e fel előre, hogy egy beteg mit és meddig tud tolerálni? Ha ugyanis műtét közben elfogy a beteg türelme, vagy a helyi érzéstelenítésnek idő előtt fogy a hatás-spektruma, és a páciens kicsit kezd türelmetlenné válni, annak hatása van az orvosra, a betegre is.

Mindezt az orvos egyébként érzi vagy látja a betegen?

Vannak olyan orvosok, akik érzik. Lehet, hogy sebésznek éppen az a jó, aki sokkal kevésbé érzi ezt, és csak a feladatra koncentrál. A beteg szempontjából viszont egyáltalán nem baj, ha az orvosa figyel a visszajelzéseire is. Bármilyen manuális tevékenységnél, ha a beteg nyugtalan, és emiatt az orvos nem tud százszázalékosan a kezelendő felületre koncentrálni, akkor abból nem lesz jó kezelés. Még egy sebkötözést, vagy egy varratszedést sem lehet jól megcsinálni, ha a beteg nyugtalan, és ezért nem képes együttműködni.

Az ember vív, vív, és akkor egyszer csak azt mondja, hogy ő fogorvos lesz…

Nem pontosan így zajlik. Az ember, amikor 18 éves lesz, függetlenül attól, hogy mennyire sikeres a sportban, választania kell egy civil pályát is. Az edzőim a tanulás, a szakma és a sport arányait még jobban érezték, és a helyes sorrendet el is várták. Akkor azért is döntöttem a fogorvoslás mellett, mert azt gondoltam, ez egy hatórás szakma, marad idő a sportra is. Azóta tudom, hogy ez egy félreértés volt.

Arra emlékszik, hogy mi volt az első olyan momentum, amiről eszébe jutott a fogorvoslás? Hogy abba az irányba kellene haladnia?

Határozottan emlékszem. A döntő momentum számomra az volt, hogy ez egy olyan manuális szakma, amit lehet úgy végezni, hogy nem függök a környezetemtől, a magam ura vagyok. Amit megcsinálok, az vagy jó, vagy rossz, de bármi is a végeredmény, az csak rajtam múlik. Ma már gyakorlatilag szinte egész nap fogsebészeti beavatkozásokat végzek, főként a fog körüli szövetek, az íny, az állcsont helyreállításával foglalkozom. Maximalista vagyok, akkor vagyok elégedett, ha a pácienseimnek ugyanannyi eredeti foga marad, mint amennyi akkor volt, amikor a rendelőmbe belépett. Sajnos, ez azért nem mindig valósul meg.

Sikerül mindig tisztáznia a pácienseivel, hogy hol van az orvosilag lehetséges és a páciense elvárásai között a határ?

Vannak olyan betegek, akik nagyon konkrét elképzelésekkel jönnek, és azok egyáltalán nem reálisak. Őket nem mindig sikerül meggyőzni. Az igazán jó kezelés az, ahol a betegnek eleinte nincs különösebb igénye, és menet közben egyre többet szeretne. Inspiráló, ha valaki azért keres meg, mert van egy, a számára is komoly gondot okozó defektusa, és miután ezt lépésenként korrigálom, a kezelés végén a természeteshez közeli lesz a mosolya. A túlnyomóan esztétikai célzatú beavatkozások – különösen, ha ez a keze­lőorvos indikációjára történik – nem igazán vonzanak.

Mit kapott a szakmájától?

Erre mesélnék egy látszólag nem idevágó történetet. Nemrég egykori vívótársaimmal elmentünk a nyolcvan­éves edzőmnek a köszöntésére. Ott állt, és csodálkozott, majd azt kérdezte: „Miért jöttetek most így mind ide? Megöregedett ember vagyok, mi ezen az érdekes? Életemben nem értem el soha semmit. Nem voltak nagy egyéni eredményeim a vívásban, saját nevelésű tanítványaim nem lettek világhírűek, nem voltak nagy tanítványaim.”  Erre a társaságból bekiabált valaki: „Engem edzettél Árpi, világbajnok vagyok.” „Azért engem is, én két olimpiát nyertem.”  Mire az edző: „De te nem is az én tanítványom voltál, csak részidőben foglalkoztam veled” – hárított.

E történet tanulsága számomra, hogy a tanítványnevelésben sem feltétlen az az érdekes, hogy valaki Nobel-díjast nevel vagy sem. Sokkal inkább fontos az, hogy az a kétszáz ember, aki nyolcvanéves korában odament köszönteni, mind úgy tekintett az edzőre, mint aki nyomot hagyott az életében. Az orvoslás, és annak az oktatása is valami hasonló, de arról is majd csak később derül ki, hogy hagytunk-e nyomot, valódi értéket alkottunk-e a szakmánkban, illetve miként maradunk meg a tanítványaink életében.

Mivel csalogatja a hallgatókat az egyetemen, mit mond nekik?

Az egyetemi oktatásnak az egyik legnagyobb kihívása, hogy miként lehet egy nagy tömegű évfolyamon személyre szóló képzést nyújtani. Egy-egy jó előadás segít, egy-egy pozitív impulzus is segít, de az utóbbi lehet véletlenszerű is. Persze ez összefüggésben lehet a tantárgyam komplexitásával is: a graduális oktatás során a fogorvostanhallgató az alaplépéseket tanulja, a parodontológia inkább a fogászati beavatkozásokra adott szöveti reakciókról szól. Azokkal a hallgatókkal egyszerű, és talán velük jó a kapcsolat is, akikkel már a szakorvosi képzésen találkozom. Ők már konkrét, valódi problémákra keresik a válaszokat.

A minőségi oktatáshoz egyszerre legfeljebb négy-hat emberrel kellene csak foglalkozni. Ha egy előadás után hatvanból négy-öt odajön, hogy ezt meg ezt szeretné csinálni, akkor annak elmondom, hogy miként tegye. Ebből a négy-ötből meg az a kettő, aki vissza is jön, az valószínűleg megy szakorvosképzésre, ahol viszont már igazán tudok velük foglalkozni.  Tehát nagyon hosszú folyamat, mire valaki olyan tudást tud adni, ami igazán személyre szóló és hatékony is.

Mit értékel egy hallgatóban? 

A nyitottságot és őszinteséget. Hallgatóként magam sem mindig voltam könnyen motiválható, eleinte a sport még jobban érdekelt. A mai hallgatókban is sokszor azt a régi énemet látom viszont. És azt is tudom, hogy innen szép, akár önmagunk ellen is nyerni. Könnyen elveszthető a jóindulatom, ha valaki nem egyenes, és a nyelvet arra használja, hogy maszkírozzon valamit. Például nem akarok majd azért beszélni valakivel, hogy megbeszéljük, hogy majd beszélünk…

 

Lát különbséget az Ön egykori saját hallgatói életszemlélete és a mostaniaké között?

A mai hallgatók figyelmét sokkal több dolog osztja meg, így sokkal nehezebb csak egy dologra koncentrálniuk. Egyszerre csörög a telefonjuk, nézik a tévét, sms-t írnak, és közben próbálnak tanulni –, így borzasztó nehéz figyelemkoncentrációt elérni. A mi időnkben az oktatóinknál nehezebb volt valakitől valamit elérni, de amit kaptunk, az valódi volt. Egy teljesen más kor volt. Most egy generáció alatt négy- vagy ötgenerációnyi változás következett be, ami az oktatás szempontjából biztos, hogy nem szerencsés. Ebben mindenki nehezen találja meg a helyét.

Van valami, amivel az egyetem a hallgatók adósa maradhat?

Az egyetem egy törekvés arra, hogy egy szakma összes fontos tudását átadja. Az egyik gyerekem orvosnak tanul, így most élesben látom, hogy mindenre, amit hall, arra valóban szükség van. Lehetne az több is, de már a jelenlegi is alig fér bele az oktatásába. Pedig így is olyan mértékű tudást kellene átadni, amit szinte már lehetetlen megtartani fejben. Persze ennek egy része felesleges lesz – és éppen azt nehéz megmondani előre, hogy melyik –, passzív tudásként mégis előhúzható lesz szükséghelyzetekben. A hallgatók már az alapképzés alatt is inkább gyakorlati felkészítést szeretnének.

Tart még a magyar fogorvoslás aranykora, hogy más országokból is idejönnek a kezelésértaz emberek?

Az, hogy Magyarországra sokan jöttek fogat csináltatni, annak anyagi okai is voltak. Másrészt annak volt köszönhető, hogy működött egy hihetetlenül célorientált fogorvos-társadalom, amelynek tagjai nagyon rövid idő alatt, nagyon sok mindent megcsináltak a beteg szájában. Hogy ezt jól vagy rosszul, az egy másik kérdés. De azt én nem nevezném aranykornak, ha valaki nagyon nagy tömegben sok embert kezel.

Az nem volt jó hatással, mondjuk, a szakmára, hogy sokkal többet tudtak kísérletezni vagy tanultak valamit?

Az itthoni egyetemeken a gyakorlati képzés lehetősége hihetetlen előny. Minden egyes beteg kezelése újabb tapasztalatot jelent, de a graduális képzés utáni nagy betegszám – ami egy árversenyt ösztönöz –, nem biztos, hogy jó irányba viszi a fiatal fogorvost. Az egyetemen azt tanulja, hogy egy problémát miként lehet a lehető legjobban megoldani, de azt nem, hogy hogyan lehet valamit minél gyorsabban, csak esetleg alacsonyabb szinten megoldani. Azt gondolom, hogy a fogászati turizmus, mint tömegtermék a magyar fogászatnak inkább ártott, és a reputációját is rontotta. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan orvosok, rendelők, akik vagy ahol rövid idő alatt ne tudnának valamit jól megcsinálni. Azonban nagy volumenű munkát borzasztó nehéz úgy elvégezni, hogy a páciens csak egyszer tud jönni, és azalatt kell nyújtani számára a legmagasabb igényű kezelést.

Az ember azt gondolná, hogy ahol sok a pénz, ott elkezdődik valamiféle tudományos fejlődés, innováció, vagy új utakat találnak, értelmes dolgokba befektetnek…

Ez sok helyen így van. Egy jól átgondolt és felépített koncepció segíti az ilyen kísérletezést.

És Magyarországon nem így történt?

Úgy látom, hogy itthon a nagy betegszám és beáramló pénz sok helyen a minőségtől a mennyiség felé tolta el a kezelések hangsúlyát. A páciensdömping csökkentheti a felelősség és garanciák iránti igényt.

Civilként hogy választana fogorvost?

Ha semmi orvosi kapcsolatom nem lenne, én biztos, hogy ahhoz a fogorvoshoz mennék, akinél azt tudom, hogy általában a betegeknek öt vagy tíz év múlva is nagyjából ugyanaz a foggarnitúrája van, mint amivel először mentek kezelésre.

Honnan tudhatná ezt a beteg? Milyen kontroll lehetősége van az orvos munkája felett?

A betegnek kevés visszajelzése van arról, hogy szakmailag mi jó vagy a rossz.

Valamiféle minőségmérés nem volna érdeke a szakmának? 

Bizonyos szakvizsgákról hittük azt, hogyha azt valaki leteszi, utána a munkáját jobb minőségben végzi. Az az ember, aki ezt a képzést megkapja, az többet tud, mint a másik, de a másik sincs kiszorítva semmiből. Tehát, aki egy egyetemnek a diplomáját megkapja, az ugyan egy csomó mindenre feljogosítja, de utána sem állhat le, újabb és újabb tudással kell azt kiegészítenie.

Aki a fogászat felé elkötelezettséget érez, és van empátiája a betegei felé, az ezt is csinálja, de ha valakinek nincsenek ilyen képességei, vagy a szakmához inkább financiális alapon közelít, azt nehéz ezzel megszólítani. A szakmaetikai kérdésekhez nehéz egy objektív minőségszűrővel közelíteni.

A klinikára nagyon sokfajta beteg jön be, mit tapasztal: változott a szájhigiéné, javult a fogak állapota? 

Pontos adat erről nincs. Általában súlyos kórképekkel és túl későn érkeznek a betegek. Tény, hogy a klinika valamikor a szakma teljesítőképességének a csúcsa, letéteményese volt. Ahogy a társadalom rétegződik és alakul, ez a probléma is úgy változik. Ahhoz, hogy a legigényesebb betegkör kerüljön a klinikára, ugyanazokat az exkluzív körülményeket kellene tudni biztosítani, melyek a nagyon igényes magánrendelőkben vannak, melyek csak kis létszámú beteg számára állnak rendelkezésre. Az biztos, hogy a magánrendelők fejlődése előtt ez sokkal egyszerűbb volt. Az egyetemen vagy a mi klinikai környezetünkben azonban nagyon jó lehetőségünk van arra, hogy különböző kutatásokkal, az orvos-továbbképző kurzusokon a beteg demonstratív kezelésével például ingyenes és nagyon magas szintű ellátásokhoz juttassuk a pácienseinket. Az, aki ebben részt vesz, a legszerencsésebb betegkör a saját, meg a mi szempontunkból is. Az is állítható, hogy az ő kezelésük sikerül a legjobban. Amit az ember orvos-továbbképző szemmel csinál, azon majdnem mindig rajta van a Jóisten szeme is.

Danó Anna