Dr. Szalma József egyetemi docens, a Pécsi Tudományegyetem Fogászati és Szájsebészeti Klinika intézetigazgató-helyettese, az Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Tanszék vezetője, a fog- és szájbetegségek, a dento-alveoláris sebészet, valamint az orális implantológia szakorvosa, a Klinikai Orvostudományok Doktori Iskolájában témavezető, 2021. október 29. óta pedig az MTA doktora. A Fogorvosi Szemle, a Journal of Cranio-Maxillofacial Surgery és a BioMed Research International lapok szerkesztőbizottsági tagja, és számos nemzetközi folyóirat rendszeres bírálója. A Béres Károly Alapítványi díj, a Körmöczi-díj, a Regöly-Mérei-díj, illetve az MTA Bolyai-plakett kitüntetés birtokosa. A Magyar Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Társaság főtitkára, illetve a Magyar Fogorvosok Egyesülete elnökségének, valamint számos nemzetközi szakmai egyesületnek is tagja.

Docens úr! Először szeretnék visszatekinteni a kezdetekre, amikor elhatározta, hogy a fogorvosi pályát választja. Milyen motiváció, esetleg családi példa alapján döntött?

Az igazat megvallva, a 80-as évek második felében az általános iskolai kötelező fogászati szűrővizsgálatok és a futószalagszerű ellátások a közeli kisvárosi miliőben nem voltak túl kellemesek, még a váróteremből hallgatva sem. Viszont felsős koromban a magánrendelői ellátásnál láttam és tapasztaltam „saját bőrömön” is, hogy a „rettegett” és „félelmetes” fogtömést is milyen simán, érzéstelenítéssel fájdalommentesen, és kellő empátiával is el lehet látni. Egy ilyen ellátás után mondta édesanyám, hogy gondoljak bele, a fogorvos saját főnökeként, kórházi hierarchia és ranglétra bejárása nélkül ténykedhet. Emlékszem, ezen elgondolkodtam akkor. Ehhez társult, hogy mind a mai napig szeretek barkácsolni és szerelni, amit szintén gyerekfejjel úgy gondoltam – amúgy kiderült nem is annyira tévesen –, a fogorvos is hasonlóan ténykedik, nagyon precízen és problémamegoldóan kell rendszeresen dolgoznia.      

2001-ben megszerezte fogorvosi diplomáját. Rövidesen rezidens orvos a PTE ÁOK Fogászati és Szájsebészeti Klinikáján. Hogyan alakult a szakmai életútja 2006-ig, amikor már egyetemi oktatóként is folytatta korábbi tevékenységét?

Valójában a rezidensi évek alatt már láttam és nagyon megtetszett az, ami egy fogászati klinikának óriási előnye, hogy valamennyi fogorvosi diszciplína együtt megtalálható. Így a különböző szakterületek nagyon könnyen (Pécsett ráadásul egy épületen belül) konzultálhatnak, és egy komplexebb eset ellátásánál rögtön az együttműködő szakterületek kiválóságaitól is kérdezni lehet, velük egyeztethetünk. Emellett ezen időszakban Szabó Gyula professzor úr, akkori intézetvezetőm hetente összklinikai referáló üléseket is tartott, így nívós közlemények referátumaiból láthattuk (melyeket professzor úr jó érzékkel osztott ki nekünk egyénre szabottan, hetente), hogy milyen és hol is tart a nemzetközi szint, színvonal, és ahhoz képest mi hol tartunk. A kétezres évek elején szakirodalomhoz vagy szép esetmegoldásokhoz jutni még nem volt olyan könnyű, mint napjaink internetes platformjain! Így sokunkban kialakult és folyamatosan növekedett is az igény, hogy érdeklődési területünkön egyre olvasottabbak legyünk. Emellett a hallgatók oktatása pályám elején még csak magyarul, később az angol és német fogorvosképzéssel idegen nyelven is érdekes színfoltként, egyre erősebben megjelent munkámban. Így az oktató és klinikus lét együttesen érdekesnek ígérkezett.         

Mikor fordult érdeklődése, esetleg kinek a hatására a fogászat egyik speciális szakterülete, a dento-alveoláris sebészet felé? Mióta kiemelt kutatási területe a dento-alveoláris műtéti beavatkozások témaköre?

Az egyetem utolsó évében és a rezidensi időszak elején még a fogszabályozás érdekelt igazán. Nagyon szerettem az akkor még csak óraadó Herényi Gejza főorvos úr péntekenként tartott esetmegbeszéléseit, logikus magyarázatát és gondolkodtató kérdéseit. Viszont a fogszabályozás manuális része már kevésbé volt számomra érdekes. Így ezzel párhuzamosan a szájsebészeti ambulancia légköre Rónai András vezetésével, és főként a műtéti megoldások kihívásai kezdtek érdekelni, és különösen frissen végzettként, az akkori mindennapos kisebb sikerélmények meghatározóak voltak. 2006 tavaszán – a dento-alveoláris sebészet szakvizsgámat követő héten – az előbb említett ambulanciavezetőm számomra is váratlanul felmondott, és elhagyta a klinikát. Így 2012 novemberéig egyedüli szakorvosként maradtam az ambulancián. Remek rezidensek segítették a munkámat folyamatosan, de sajnos, csak 2009-ben sikerült támogatást kapnom arra, hogy egy igen jó képességű szakorvosjelölt – elsőéves rezidens – kollégát meg is tartsuk szakorvosként is főállásban. Később a dento-alveoláris csapat további szakorvosokkal bővült, jelenleg részmunkaidős szakorvos kollégákkal együtt heten vagyunk. Visszapillantva ezen ominózus hat év betegellátásának terhére, továbbá az egyre fokozódó oktatói terhelésre, ez a helyzet tovább már egészen biztosan tarthatatlan lett volna számomra.         

2011-ben megszerzi a PhD fokozatot „A panorámaröntgen szerepe a nervus alveolaris inferior sérülések kockázatának megítélésében az alsó bölcsességfogak műtéti eltávolításakor” témájú dolgozatával. Miben változott, esetleg bővült az elmúlt egy évtizedben kutatásainak köre?

Ha az előző válaszra visszatekintünk, akkor látható, hogy a PhD munkát a különösen leterhelt időszakban sikerült elvégezni. Ennek is különös története van, mert 2009 őszén, egy motorbaleset miatt három hónap lábadozás következett, ami alatt tulajdonképpen sikerült a korábban, nyári szabadság alatt elkészült közleményt publikálni, illetve három másik közleményt is előkészíteni, amelyek aztán megadták a PhD értekezés alapját. Mivel rengeteg bölcsességfog eltávolítás volt már akkor is mögöttem (napi 2-3 műtét, minimum 7-8 éven át), a kérdés felvetése egyszerűen ebből a munkából eredt. A tudományos munka tehát azért is lett számomra teljesen magától értetődő, mert olyan klinikai kérdésfelvetéseim adódtak folyton, amelyek elsősorban a napi munkámból, ténykedésemből adódtak. Ilyen volt a bölcsességfogak eltávolításánál sajnálatosan előforduló nervus alveolaris inferior (IAN) idegsérülés előrejelzésének a kérdésköre is. Sokat olvastam ebből a témakörből, és ha nem kaptam esetleg választ, vagy az nem volt számomra meggyőző, akkor saját vizsgálatot terveztem, és kitartóan végig is vittem. Alapvetően szerintem sokan itt esnek hibába. Keresik a „Nobel-díjas problémát”, és minden mást kritikusan elvetnek. Pedig a legegyszerűbbnek tűnő kérdésekre is lehet olyan vizsgálati eredményekhez jutni (akár jelentősen nagyobb számú betegen vizsgálódva, mint mások azt megelőzően, akár kicsit más diagnosztikai eszköztárral stb.), mely aztán érdekes és nóvum lesz, nemzetközi szinten is. A későbbiekben pedig egy-két témába vágó nemzetközi közlemény írásával már akkora mértékű irodalmi, specializált ismeretre is szert lehet tenni, mely a további haladási irányunkat is kijelölheti.

Konkrétan a kérdésre visszatérve, a bölcsességfogakhoz társuló IAN sérüléseket előre jelezni képes, ún. specifikus panorámaröntgen-jeleket 2010/11-ben még nekem kellett elneveznem magyarul. Ma már nem hiszem, hogy végez hazánkban úgy fogorvostan hallgató, hogy ezekről a röntgenjelekről ne tanult volna. A dento-alveoláris sebészet szakvizsga jelöltjei pedig ezen ismeretanyag nélkül biztosan nem tehetnek sikeres szakvizsgát. Ennek a munkának szerves folytatása volt később a koronektómiához társuló in vitro experimentális és klinikai vizsgálati etap, továbbá a koronektómia eljárás legitimizálása és NEAK finanszírozása (ami még folyamatban van). PhD hallgatóimmal aztán többek között vizsgáltuk a dento-alveoláris csontpreparációk hőhatásait, az ortodonciai miniimplantátumok sikerét növelő faktorokat, a bölcsességfogak hatását az állkapocstörések mintázatára, valamint a canalis mandibulae-t átölelő bölcsességfogak kiszűrésének pontosítását. 

Vizsgálataim egy része azonban dr. Lempel Edina docens asszonyhoz kapcsolódik, aki a legkiválóbb kutató- és szerzőtársam, egyébként a feleségem. Ezen kutatások a kompozíciós tömőanyagokhoz és a restauratív fogászathoz köthetőek.

A Fogászati és Szájsebészeti Klinika intézeti igazgatóhelyetteseként, illetve az Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Tanszék vezetőjeként fontos feladatkörökkel bővültek napi teendői. Ön szerint a vezetői munka, a kutatói tevékenység és az oktatás feladatai között létrehozható valamilyen egyensúly? Előbbieken kívül jelentős közéleti, publikációs tevékenységet is végez.  Egyáltalán lehet szólni valamelyik feladatkör prioritásáról?

Ha az egyetemi oktató munkáját megnézzük, akkor négy alapfeladata van. Az egyik a betegellátás, a másik az oktatás, a harmadik a kutatás, és a negyedik az ún. adminisztrációhoz köthető feladatok elvégzése, kiegészítve a közéleti tevékenységgel. Ennek a négy feladatnak a megoszlása azonban minden oktatónál más és más, egyéni preferenciáktól és motivációtól is függő, továbbá időszakonként és előmeneteltől függően is változik. Nálam a betegellátás aránya az oktatás növekedésével és a kutatásra, illetve a közéleti tevékenységre szánt idő növekedésével egyre inkább csökkent. A Pécsi Fogorvostudományi Szak Karrá válása pedig további változást és áldozatot követel az egyéni preferenciák feladásával. Mivel az akkreditációs folyamat egyik fontos kritériuma az oktatói minősítések (PhD-k, habilitációk, akadémiai doktori fokozatok) arányának javítása, így egyik fő feladatomnak és célkitűzésemnek ennek az aránynak a javítását tekintem, tekintettem. Mivel ezen minősítések csak és kizárólag kutatásokon alapuló publikációk és aktív témavezetői munka útján lehetségesek, ezért a kutatás rengeteg munkaidőn belüli és kívüli időráfordítást is követel. Ehhez szervesen tartozik a kutatások finanszírozásához nélkülözhetetlen egyetemi és egyetemtől független pályázati források kiaknázása, mely időigényes feladat. De ugyanez igaz a két korábban említett hazai szakmai társaságra is, ahol a vezetőségében ugyancsak időszakosan, de akár megterhelő feladatok is adódhatnak. Említhetném még az Európai Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Társaság szaklapját (J Craniomaxillofac Surg), melyben éves szinten mintegy 50-80 közleményt kell bírálnom, nem beszélve a többi két tucat folyóiratról. Az ezekhez szükséges energiákat és időt szinte muszáj a rutin betegellátásból és oktatásból lecsippenteni. 

„A bölcsességfogak ellátásának szájsebészeti és fogorvosi szempontjai, valamint a szövődmények megelőzésének a lehetőségei” címmel a bölcsességfogak témakörében védte meg idén szeptemberben – a Magyar Tudományos Akadémián – doktori értekezését. Röviden el lehet/el tudná mondani, hogy opponensei, továbbá a nyilvános vita résztvevői elsősorban mire voltak kíváncsiak, mit értékeltek? Vizsgálatai milyen új lehetőségekre hívták fel a szakma figyelmét?

Az akadémiai doktori értekezésem a PhD munka utáni kutatási anyagból építkezett. Szerencsés vagyok, hogy Olasz Lajos professzor úr (2013-tól akadémiai doktor) már nagyon korán felhívta figyelmem arra, hogy célszerű a kutatások között valamilyen logikai egymásra épülést, szinergiát, ívet tartanom. Ez tette lehetővé, hogy az elmúlt 10 év alatt végzett kutatásaim egységes értekezésbe rendezése különösebb nehézségek nélkül is lehetséges volt. A nagydoktori munka érdemei között kiemelném a bölcsességfogakhoz társuló idegsérülési jelek 2 és 3 dimenziós képalkotáson alapuló kutatásait, a koronektómia klinikai és experimentális kutatásait, valamint a dento-alveoláris sebészetre jellemző csontelvételi módok hőtani vizsgálatait. Emellett vizsgáltam a bölcsességfogak hatásait a mandibulatöréseknél, illetve a kompozitrestaurációk hosszú távú sikerességének megfigyelésével becsültük az előtört, de szuvas bölcsességfogak panaszmentes megtartásának az esélyeit.

A bírálói vélemények közül engedjék meg, hogy szó szerint idézzek Nagy Katalin professzor asszonytól, akadémiai doktortól: „Jelölt klinikai részben tett megállapításai lényegében bizonyítékokon alapuló diagnosztikai és kezeléstervezési ajánlásokként foghatók fel.” Mindhárom bíráló kiemelte, hogy a klinikusi létből eredő problémafelvetésre olyan vizsgálatok és eredmények születtek, melyek egyik erénye a direkt hasznosíthatóságuk a klinikumban. Az értekezésben bemutatott és megkezdett munka természetesen azóta is aktívan folyik. Így fontos, azóta született eredménynek találom – a COVID fertőzések apropóján – az effektív aeroszol redukcióval járó restaurációs mód kidolgozását, vagy a canalist átölelő, gyökér-konformációjú bölcsességfogak hatékonyabb panorámaröntgen-alapú azonosítását célzó radiológiai vizsgálatainkat.  

Az egyetemi lét meghatározó feladatai közül a betegellátás is kiemelt jelentőségű. Gyógyító tevékenységének napi fel­a­dataiból mit emelne ki elsőként?

Ahogy korábban említettem, a rutin betegellátásban egyre kevésbé veszek már részt. Természetesen fontosnak tartom, hogy konzultációs szempontból jelen és személyesen elérhető legyek mindennap. Ugyanakkor heti 2 napot még mindig aktívan tudok betegekkel foglalkozni, ebből nem is szeretnék lejjebb adni, mert hiányozna. Illetve, nagyon fontosnak tartom, hogy az oktató mindig saját eseteit mutassa be a hallgatóknak, hiszen hogy lenne másképp hiteles? Emiatt is fontos a betegellátás a jó képi dokumentációval kiegészítve, hogy rendszeresen bizonyítsuk, szék mellett is meg tudjuk csinálni, amiről előadásokon vagy a továbbképzéseken beszélünk.  

A műtéti napomon főként implantációkhoz köthető, a legkülönbözőbb csontpótló beavatkozások (gerincrepesztés, autológ és autogén onlay blokk, GBR, különféle sinusliftek stb.), implantációk és idegsérüléssel fenyegető, nehezebb bölcsességfogműtétek szerepelnek rendre. A valamilyen szempontból kihívásokkal teli esetekkel szintén megtalálnak a kollégáim. Az utóbbi időkben nagyon érdekelnek a komplex esztétikai rehabilitációkhoz (héjakhoz, harapásemeléssel kombinált technikákhoz) kötődő koronahosszabbító beavatkozások. Itt különösen megfog az a tény, hogy az időnként drasztikusnak tűnő és invazív beavatkozással – gondoljunk bele, sokszor lokális pathológiás állapot nélkül ténykedünk – a beteg ínylefutásának, fogformájának, hosszának változtatásával a betegünk egész lényét, pszichéjét milyen nagymértékben lehet segíteni, régi berögzött, mosolyával kapcsolatos gátlásait megszűntetve.

Igen gazdag munkásságát kitüntetések, elismerések sora is fémjelzi: a Béres Károly Alapítványi díj (2007; 2008; 2011), a Körmöczi-díj (2012), a Regöly-Mérei-díj (2016), illetve az MTA Bolyai-plakett (2019) kitüntetés. Egyetemén többszörös Kiváló gyakorlatvezető (2014; 2020) és előadó (2018; 2019; 2020). Mit jelentettek, jelentenek önnek ezek az elismerések?

Az elismerések és kitüntetések visszajelzések az elvégzett munkáról, szóval az mindig jó érzés, ha az mások szerint így értékelendő. Különösen büszke vagyok a Bolyai-plakettre. A Magyar Tudományos Akadémia által kiírt, nagyon korrekt módon és objektív kritériumrendszer által megítélt Bolyai-ösztöndíj letelte után, a kiemelkedő pályázati teljesítésért adják. Általában tudományosztályonként egyet adnak, az ösztöndíjas ciklus zárásakor összesen 14-15 plakettet, és ha jól tudom, akkor fogorvos még nem kapott előttem. Habár célként sosem a díjak és kitüntetések lebegnek szemem előtt, csak a tisztes helytállás, de valótlant mondanék azzal, hogy nem örülök ezeknek. Az oktatásért járó elismeréseknek is nagyon örülök, mert tudom, hogy például a ’Kiváló előadó’ elismerést úgy adják, hogy a végzős hallgatóktól azt kérdezik, egyetemi tanulmányaik egészét tekintve kit tartanak a legjobb előadójuknak?

Hogyan foglalná röviden össze „ars poeticáját” – orvosi hitvallását?

Azt hiszem, erre a kérdésre nem tudok igazán velőset vagy frappánsat mondani. Szeretem az általános emberi értékeket és ragaszkodom hozzájuk, szeretem a szavahihetőséget, a nyíltságot, a valós teljesítményt és az ígéretek betartását. A betegek ellátása során igyekszem mindenkit úgy kezelni, mintha közeli hozzátartozóm lenne, ezt időnként nem árt magunkban újra és újra tudatosítani.

A sok-sok feladat, teendő mellé hogyan illeszthető a harmonikus családi élet? Mivel tölti legszívesebben a szabad­idejét?

Fentebb említettem, hogy feleségem Lempel Edina, szintén fogorvos és habilitált docens oktatótársam a klinika konzerváló fogászati részlegén. A harmónia egyik feltétele, hogy klinikai dolgokról nem igazán beszélgetünk, ellenben közös kutatásokról, azok tervezéséről, megvalósításáról, valamint a közlemények megírásáról, a beküldés előtti ellenőrzésekről igen. Azt hiszem, mindkettőnk előmenetelében jól látható is ez az egymást erősítő hatás. 

A családdal kedves és rendszeres program a nagynak és színesnek mondható kert ápolása, mindig akad valami gondozni vagy szépíteni, fejleszteni való. Szeretünk a közeli mecseki erdőben, Égervölgyben is sétálni, túrázni, és mivel közel lakunk az erdőhöz, azon ritka túrázók vagyunk, akik már az erdőhöz is gyalogolnak. 15 éves Zsófia lányunk lovassport szenvedélye szintén sok elfoglaltságot jelent, és rengeteg aggodalommal vegyes örömöt is ad.

Edina korábbi interjújában (a www.dental.hu-n elérhető) olvasható volt, hogy szeret főzni, jelzem, rajtam látszik, hogy tud is. Ezek után nem is annyira meglepő, hogy az egyik kedvenc időtöltésem a darts. Korábban, a motorbaleset előtt imádtam motorozni, most már csak nagyon ritkán teszem, viszont a darts jóval biztonságosabb és remek kikapcsolódás, még úgy is (számomra ennek ellenére, sőt), hogy sokat kell fejben számolni. Ebből már kitalálható, hogy a szizálkender tábla és „steel” fémhegyű nyíldobálás ragadott meg. A másik, amit hobbimnak tekintek, az az akvarisztika, mégpedig az ún. „low-tech” növényes vonal. Ebben a szép, növényekkel dús akvárium esztétikai megjelenése mellett, mögött húzódó tudomány is érdekel. Habár van egy technikákkal fenntartott nagyobb akváriumom is, azért egy pici, 10 literes, mindenféle technika nélkül fenntartott vízi világ nagyon törékeny egyensúly. Viszont ha az megvan, nagyon sok esztétikai élményt és örömet ad! 

Docens úr! Köszönöm ezt a sok információt adó beszélgetést, sok mindent megtudhattunk eddigi életútjáról, példaértékű kutatói tevékenységéről.

Szerkesztőségünk nevében ismételten gratulálunk az MTA doktora címéhez, további eredményes munkát és sikereket kívánunk!

Dr. Riba Magdolna