A kültakarót a test felszínén a bőr, a testüregekben – mint amilyen a szájüreg is – a hám borította nyálkahártya jelenti. A hámszövetben a sejtek sejt közötti állomány nélkül kapcsolódnak egymáshoz. Ez a felületi folytonosság jelenti az elsődleges akadályt a szervezetbe behatolni szándékozó külső ártalmakkal szemben. A szájüregben a nyálkahártya hámrétegét az azon átnövő fogak megszakítani látszanak. Ez azonban ténylegesen nincs így, hisz az íny fognyaki tapadása révén – ami valódi sejtes tapadást jelent az ektodermális eredetű, tehát hámeredetű fogzománcra – biztosított a kültakaró folytonossága a szájüregben is (1. ábra). Ha ez a fog és az arra „ránőtt” íny közötti biológiai „zár” tönkremegy, akkor a károsító tényező bejuthat a szervezetbe, tönkretéve annak homeosztázisát. Az ártalom elleni védelem „második vonala” a gyulladás, ami azonban – a támadás tartós fennállása esetén – a „védelmi vonalakat” is pusztítja. Ez a folyamat a szájüregben az íny, később a fogmeder egyéb szöveteinek a pusztulását jelenti (2. ábra).

A biológiai védőkaput a csontból az ínyen keresztül a szájüregbe nyúló implantátum esetén is – ugyanúgy, mint a természetes fogazatban – az implantátumok nyakán kialakuló lágyrésztapadás biztosítja. Ez azonban – a mai tudásunk szerint – csak a „védőgát” morfológiai struktúráinak legkülső rétegét, a hámot tekintve azonos a természetes fogon kialakuló lágyrésztapadással. A hámsejtek ugyanis az implantátumon is képesek a hemidezmoszomális elven alapulóan tapadni (3. ábra), de hám alatti szöveti elemek, elsősorban a kötőszöveti rostrendszer, a fognyaki makromorfológiához hasonló függőleges implantátumfelszínen nem tudnak kialakulni (4. ábra). Emiatt viszont a hámtapadás – „alátámasztás” nélkül maradva – esendőbb a károsító hatásokkal szemben (5. ábra). Éppen ezért – nyilvánvaló okokból – régi törekvés a dentális implantológiában a periimplantáris lágyrészzárást olyanná „alakítani”, hogy az minden tekintetben egyenértékűvé váljon a természetes fogon – a fogáttörés során – kialakuló biológiai zárással (6. ábra). Az ennek a problémának a megoldására irányuló vizsgálatokban a kutatók alapvetően két kérdéskörben keresik a válaszokat. Az egyik kérdés az, hogy az implantátumnyak felülettudományi mikrostrukturális módszerekkel történő módosításával megteremthető-e annak a feltétele, hogy a kollagénrostok merőleges irányban ránőhessenek az implantátum nyaki felszínére, amivel létrejöhetne a hámtapadás kötőszövetes alátámasztása (7. ábra).

A másik kérdéskörbe tartozó alapvető kérdés pedig az, hogy az implantátumnyakon, a biológiai zárás régióját jelentő sávban, az implantátum makromorfológiájának a hagyományostól eltérővé alakításával, például peremképzéssel („platform switch” kialakításával) elérhető-e, hogy a nyaki biológiai védősáv szerkezete úgy változzon meg, hogy a hámtapadás kialakulása ne vezessen vertikális csontlebontódáshoz a periimplantáris szulkusz létrejöttekor (8. ábra). A CAMLOG rendszerben mindkét irányban folynak a kutatások, ugyanis J. Becker és munkatársainak kutatási eredményei – ha nem is teljesen egyértelműen – arra utalnak, hogy állatkísérletes körülmények között az implantátum peremes kialakításának lehet szerepe a szulkusz kialakulásakor a csontlebontódás megelőzésében (9. ábra).

Miután azonban a hipotézist evidenciává tévő hosszú távú klinikai követéses vizsgálatok eredményei nem állnak rendelkezésre, nem vethető el a másik irány sem, nevezetesen az implantátumnyak felszínének mikro- és makroszerkezeti módosításokkal elérhető lágyrészintegrációjának a javítása (10. ábra). Egy dolog biztos, nevezetesen az, hogy az implantátumnyakat tekintve meghatározó jelentősége van a fixtúra és a beleilleszkedő műcsonk kapcsolatának, e kapcsolat mechanikai stabilitásának (11. ábra). A marginális csontszél megtartása és a peremfelszín megléte közötti direkt összefüggés tekintetében a tudományos eredmények ellentmondásosak. Az eléggé biztosnak látszik, hogy a peremfelszín hatékonyan alátámaszthatja a ránövő lágyszöveteket, ezáltal kedvezőbb morfológiájú feszes íny kialakulásához vezethet. Az így létrejövő – vízszintesen elhelyezkedő – biológiai zárás egészségi állapotát azonban nagymértékben befolyásolja az implantátum-műcsonk illeszkedés dinamikus terhelés közbeni elmozdulásmentessége. Közismert ugyanis, hogy az implantátumműcsonk illeszkedésnél – természetesen mikrodimenziókat feltételezve – nem a rés mérete a meghatározó, hanem a terhelés miatti mozgáskor fellépő „pumpa”-hatásra kialakuló mikroorganizmus-kiáramlás. A fentiek miatt a CAMLOG rendszerben a fejlesztések párhuzamosan folynak, a klinikai gyakorlatban olyan módosításokat vezetnek be, amelyek lehetővé teszik a választási lehetőséget: a „hagyományos út” követését is és a „védőperemes” („platform switch”) változat alkalmazását is – függően az eset klinikai adottságaitól, illetve a klinikus döntésétől (12. ábra). Jelenlegi ismereteink alapján a klinikum számára az a differenciálindikáció fogalmazható meg, hogy:

1. azokban az esetekben, amelyekben nem zárható ki, hogy a rosszabb higiénés feltételek miatt nyaki recesszió következik be, a „hagyományos út” követése ajánlott;
2. azokban az esetekben pedig, amelyekben kiemelten fontos a „rózsaszín-fehér” esztétikai elvárások teljesítése, a platform switch elv követése javasolható.

Felhasznált irodalom
1. Becker, J., Ferrari, D., Herten, M., Kirsch, A., Schär, A., Schwartz, F.: Influence of platform switching on crestal bone changes at nonsubmerged titanium implants. A histomorphometrical study in dogs. J Clin Periodontol, 2007, 34, 1089–96.
2. Norton, M. R.: Multiple singletooth implant restoration in the posterior jaw: maintenance of marginal bone levels with reference to the implant-abutment gap. Int J of Oral Maxillofacial Implants, 2006, 21, 777–784.
3. Köhler, R. A.: Microbiological study on prognosis of immediate implant and periodontal disease. Mund-Kiefer-Geschichts-Chirurgie, 2006, 10, 7–13.

Prof. dr. Fazekas András