,,A parodontológiai kezelés általában komplex eljárás, amely összetett szemléletet kíván…”
Dr. Windisch Péterrel beszélgettünk életének, munkásságának fontosabb eseményeiről

Dr. Windisch Péter Batthyány-Strattmann László díjas fogorvos, egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem Parodontológiai Klinikájának igazgatója, a Fog- és Szájbetegségek, a Parodontológia, a Konzerváló Fogászat és Fogpótlástan, valamint az Implantológia szakorvosa. A Magyar Parodontológiai Társaság elnöke, a Magyar Implantológiai Társaság vezetőségi tagja. A klinikai orvostudományok területén nemzetközileg elismert sikeres oktató és kutató, sokoldalú közéleti és szakmapolitikai tevékenység fűződik a nevéhez. 1990 óta fogorvosként és szakmai vezetőként dolgozik, jelentős publikációs és szakírói tevékenységet végez.

1982-ben felvételt nyert a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Fogorvostudományi Karára. Az egyetemi évek során a fogorvoslás melyik szakterülete keltette fel legjobban az érdeklődését? 

A fogorvosi pályát a viszonylagos függetlenség és a gyakorlatias szemlélet miatt választottam, annak ellenére, hogy ebben semmilyen fogorvos ismerős vagy családtag se nem segített, se nem volt példaképem (felmenőim között volt mérnök, tanár, orvos, de manuális szakmájú senki).
Az egyetemi képzés alapjai a Semmelweis Egyetemen mind a fogorvosi, mind az általános orvosi karon azok az alaptárgyak, amelyekben az egyetem a mai napig is nagyon erős: anatómia, biokémia, élettan, molekuláris és mikrobiológia. Nagyjából sejtettem, hogy milyen lesz ezeket a tárgyakat tanulni. Ide lehet még sorolni, más tárgyak között a kórbonctant, kórélettant és gyógyszertant is. Mindezek a tantárgyak olyan stabil orvosi alapismereteket tartalmaznak, hogy az egyetemen igazából nem is lehet velük eleget foglalkozni. Az ember már tanulás közben érzi, hogy ha a tudása itt bármelyik területen hiányos, vagy bizonytalan marad, az később az orvosi gyakorlatban komoly problémákat okozhat. Ezeknek az alaptárgyaknak a tanulása megerőltető volt, de jellegében nem tért el az addigi gimnáziumi tanulmányaimtól.
Igazi meglepetést okozott azonban az első találkozás a fogászati szaktantárgyakkal. Fogászati előismeretek nélkül teljesen felfoghatatlan volt, hogy tulajdonképpen mi miért is történik. Emlékszem például a fogpótlástan tantárgyban a rengeteg pozitív/negatív forma minta/lenyomat viszonyaira: eleinte nehezen tudtam elképzelni ezek értelmét.

Ennek megfelelően a gyakorlati képzés vizuális segédanyagok nélkül nem volt elég gyakorlatias, nem lehetett látni, megérteni az összefüggéseket. De ma már ez megváltozott, az oktatás szemléltetése kulcsfontosságú lett.

Hosszú út vezet oda – velem legalábbis így volt, bár lehet, hogy ez másokra is vonatkozhat –, és csak évekkel később válik érthetővé, hogy azok a fogászati, gyakorlati lépések, amelyeket az egyetemen tanulunk és tanultunk, tulajdonképpen a hibalehetőségek kiküszöböléséről szólnak. Rengeteg szék mellett eltöltött idő után válik csak világossá, hogy a gyakorlati lépésekben mi az, ami mérföldkőnek számít. Ugyanakkor letisztul az is, hogy mi az, ami lényegtelen vagy túl bonyolult dolog volt – esetleg egy elavult, vagy akkor még megkerülhetetlen technológia miatt. Talán csak a sebészet az egyetlen olyan szakterület, ahol az általános orvosi szemlélet a fogakkal kapcsolatos ismeretektől függetlenül, egyszerűen alkalmazható. Úgy gondolom azonban, hogy a valódi sebészeti ismeretekhez általános orvosi diploma is szükséges. Hozzám minden bizonnyal a szájüregi kórképek gyógyulási képessége és bizonyos szájbetegségek kezelése/gyógyíthatósága állt legközelebb az egyetemi évek alatt. Ennek megfelelően már akkor is leginkább a parodontológia keltette fel az érdeklődésemet.

1987-ben fejezte be az egyetemet. Hogyan alakult utána az élete, merre indult „friss” diplomával a zsebében?

1987 gyakorlatilag még a régi világ utolsó olyan éve volt, vagy azok közé volt sorolható, amikor egy merev rendszer szerint kaptunk állásajánlatokat. Egész pontosan nem is voltak pályázható állások, hanem kiírtak egy, legfeljebb két budapesti állást, amelyeket aztán elvileg csak az évfolyamelső, vagy más szempontból évfolyamelsőként kezelt végzősök pályázhatták meg úgy, hogy esélyük is volt a sikerre. Ezt az egy vagy két, pályakezdők számára kiírt budapesti állást igyekezett mind a hetvenhat Semmelweis Egyetemen végzett friss fogorvos megpályázni.
Akkor azt gondoltam, hogy talán egy Pest közeli helyre helyettesítéssel azért el tudok jutni, hiszen a diplomám eredménye alapján nem az utolsók között végeztem. Az évfolyamon öten kaptunk egyetemi ajánlást, amelyet az első helyeken végzettek egy esetleges egyetemi állás betöltésére kaptak, de ilyen egyetemi státusz nem volt. Így jellemzően mindenki helyettesítésekkel, különböző „kiskapukkal”, Budapest közelében elhelyezkedve próbált előbb vagy utóbb visszakerülni a fővárosba egy, már nem a pályakezdők számára meghirdetett munkahelyre. Nagyon érdekes utólag, hogy „Budapest közeli hely” címén nekem egy záhonyi fogorvosi állást sikerült elintézni. Családi kapcsolatainknak köszönhetően Budapesttől a lehető legmesszebbre, több mint 300 km-re kezdtem el dolgozni. Ez szerencsére nem tartott sokáig, „hála” a kötelező sorkatonai szolgálatnak, mert a szeptemberben megszerzett friss állásomat október közepén már egyéves sorkatonai szolgálatra cserélhettem. Katonai szolgálatom idején a közöttünk évfolyamelsőként végzett Hermann Péter próbált segíteni, ő ajánlott a Parodontológia Osztály akkori vezetőjének. Sallay Kornélia egy hirtelen megüresedett állásra keresett pályakezdő fogorvost az osztályára. Ehhez szerencsére a végzéskor kapott egyetemi ajánlás is jól jött. Így lett állásom a Szájsebészeti Klinikán: a sorkatonai szolgálat kitöltése után végre sikerült igazán elhelyezkednem. Természetesen a Szájsebészeti Klinika – mivel a mai Parodontológiai Klinika akkor még csak ennek egy osztálya volt – állandó ügyeleti rendszerben látta el a budapesti, éjszakai ambuláns és fej-nyak-sebészeti ügyelet szájsebészeti részét is. 1988 októberében kezdtem meg munkaviszonyomat, és emlékszem, hogy két hónappal később, december 24-én már engem jelöltek felvételes orvosnak, ami számomra több volt, mint kihívás. Borzasztó rettegéssel töltött el, hogy fej-nyaki sérültek bármilyen akut ellátását én lettem volna hivatott végezni. Ez az érzés azonban sokat segített, hogy fogorvosi diplomával a zsebemben a saját korlátaimat, lehetőségeimet és képességeimet jobban megismerjem, és a szakmák alá-fölé rendeltségi szintjét is átérezhessem. Véleményem szerint egy általános orvos és egy fogorvos között ténylegesen van egy szakmai határ. Ezt az akkori ügyeletekben nagyon is megértettem, megtapasztaltam, pl. amikor súlyosabb sérült ambuláns beavatkozást, vagy pedig a nagyműtőbe bejutva, egészen más mélységű műtéteket láttam. Saját korlátaink ismerete minden fogorvosnak nagyon is „illő és üdvös” lenne. Azóta is hálával tekintek azokra a képzett, idősebb szájsebészet klinikai kollégákra, akik engem segítettek, tanítottak.
A fent említettekből megismerve határaimat és képességeimet, fokozatosan olyan fogsebészeti esetek kezdtek érdekelni a klinika Parodontológiai Osztályán, amelyek vagy dentoalveoláris jellegű, vagy később kifejezetten parodontológiai, tehát ambulánsan elvégezhető, lokális érzéstelenítésben zajló fogászati műtétek voltak.
A 80-as évek vége nagy változást hozott, amikor az 1945-től fennálló, meglehetősen merev, felülről irányított rendszert egy új, lényegesen nyitottabb, látszólag külső korlátok nélküli struktúra váltotta fel. Ez az új szisztéma egy szabadabb, több opciót kínáló értelmiségi fejlődésnek is teret adott. Ilyen volt például az a lehetőség, hogy végre külföldi kongresszusi részvételt vagy egyénileg szervezett tanulmányutakat is szervezhessünk magunknak. Hihetetlen érdekes volt külföldön kurzusokat, képzéseket és nagy, magával ragadó elő-adókat látni. Ezzel együtt egy új, addig ismeretlen, számomra nagyon vonzó parodontológiai szakterület bontakozott ki: a regeneratív parodontális sebészet. Ennek az első úttörői Nyugat-Európában, baráti légkörben, anyagi ellenszolgáltatás nélkül próbálták a véleményüket, kutatásaikat és ezek eredményeit közreadni, új sebészeti módszereiket bemutatni, továbbá a gyakorlati alkalmazásukat népszerűsíteni.

1997 óta a Parodontológiai Klinika a „második otthona”. Az itt töltött évek során milyen út vezetett az igazgatói kinevezéséhez?

Az új, regeneratív eljárások és a külföldre szervezett egyéni utak nagyon tanulságosak voltak. Akkor nem tudtunk még támogatást kapni. Amikor a klinikán megtudták, hogy külföldi tanulmányutakat tervezünk, először egyedül, majd dr. Kemper Róberttel, senki semmiben sem gátolt, sőt bátorított, ezt utólag is nagyon értékelem. Újabb külföldi tanulmányútra készülve, mindenki ajánlott lehetőségeket, mit érdemes megnézni, vajon merre lehetne szakmailag tovább gondolkodni. Inspiratív volt a légkör a Szájsebészeti Klinikán és a Parodontológiai Osztályon is. Gera professzor úr amerikai tapasztalatai, újszerű szemlélete is nagyon motiváló volt. Általánosságban érződött, hogy egy szájsebészeti intézetnek sokkal többirányú az érdeklődése, mint csupán a szűk szakterülete. Egyáltalán nem voltak behatárolva az egyéni lehetőségek, hogy ki milyen szakterületen képezheti magát, merre induljon el.
A 90-es évek külföldi útjainak lett az eredménye, hogy sikerült egy új kutatási területet kialakítanunk a dániai Århus-ban, együttműködve Karring professzor ottani posztdoktori diákjaival, például Anton Sculean-nal, aki azelőtt a budapesti egyetem hallgatója volt. Antont itt még mint gyakorlatvezetője ismertem meg, de ő azóta már a Berni Egyetem tanszékvezető professzora Svájcban.
Århusban közös humán kísérletsorozatot terveztünk, ami 1996-ban, az első etikai engedéllyel kezdődött el. Ezeken az egymást követő kutatásokon dolgoztunk közel másfél évtizedig, vagy talán még tovább is. Különböző regeneratív anyagokkal elért eredményeink, továbbá az eközben alkalmazott műtéti eljárásokból írt publikációk képezték az alapját a saját tudományos munkámnak is. Ez egy nagy, többfázisú, kiterjedt kutatómunka volt, amelynek a lényege a regeneratív lehetőségek anyagtól függő vagy anyagtól független feltérképezése és egyes adott szövetek olyan újraépítése vagy gyógyítása volt, ahol az eredeti szövetekkel közel azonos morfológiájú és funkciójú szövetek tudnak majd kialakulni.
Munkánk lényegét, vagyis a valódi változások igazolását a betegekről a regeneratív műtétek után levett szövettani minták szolgáltatták, amelyek a betegekben bekövetkezett gyógyulás mértékéről, milyenségéről tanúskodtak. A később megírt PhD dolgozatomnak is ezek a vizsgálatok adták az alapjait. Valójában addigra, a tézisek benyújtásáig már messze több publikációm született az eredményeinkből, mint amennyi egy PhD disszertáció összeállításához szükséges lett volna.

Több mint 30 éve rendkívül sok szinten oktatói tevékenységet is végez. Lehet rangsorolni egyáltalán, hogy oktató munkájának mely területét érzi a legfontosabbnak, illetve melyik áll legközelebb Önhöz?

Fiatal pályakezdő orvosként nekem igen nagy kihívást és nehézséget jelentett a közel velem egykorú, vagy csak egy-két évvel fiatalabb, már majdnem végzett orvosoknak gyakorlatokat tartani, a betegeken kezeléseket bemutatni. Az első megmérettetés tehát a gyakorlatok megfelelő vezetése és irányítása volt. Mostanáig hasznosnak tekintem, hogy betegek didaktikus kezelését mások előtt, vagy a kezelés részlépéseire orvostanhallgatókat bevonva, őket irányítva kell a beteg és a hallgató részére egyaránt hatékonynak és meggyőzőnek lenni.

A gyakorlatvezetés, ha kellő beleélési képességgel és a hallgatók motiválásával történik, közvetlen sikerélményt ad. Ezt a mai napig nagyon fontosnak tartom!

Később, előadásokon azt éreztem, hogy a meggyőző képesség és a kézzelfogható tudás átadásának a képessége fontos egy szélesebb hallgatóközönség számára is. Sajnos a mi generációnk nem lett megfelelően felkészítve a külföldi kongresszusokon történő szereplésre. Retorikai, idegen nyelvi előadói hiányosságaink, hiányzó önbizalmunk nem tette lehetővé, hogy idegen szakmai fórumokon rutinos előadókká válhassunk.
Az oktatás helyét idővel egyre jobban a saját kutatási témám művelése, az újra képződő szövetek mennyiségének, minőségének vizsgálata, továbbá az ilyen irányú gyakorlati tapasztalatok megszerzése vette át. Számomra ez egyre érdekesebbnek bizonyult, és ez az érdeklődésem a mai napig töretlenül fennmaradt. Úgy érzem, hogy ebben a témakörben megannyi kérdés továbbra is nyitott a betegek megfelelő kezelése szempontjából. Ennek megfelelően, ezeknek az ismereteknek a megszerzése, a kellő rutinból levonható összefüggések, következtetések megfogalmazása és átadása a graduális oktatás helyett, valójában a posztgraduális oktatásban értelmezhető és teljesíthető ki igazán. Hozzátenném azonban, gyakran érzékelem, hogy azok az esetek, amelyeken a problémafelvetést vagy a megoldást szeretném bemutatni, nem feltétlenül érthetőek az alapképzésben részt vevő hallgatók számára. Ezek a kérdések inkább a posztgraduális oktatásban résztvevőknek érdekesek. Valószínűleg ez több mint 30 év távlatából rendjén is van így. Szerencsés esetben az oktatás piramisszerűen épül fel. Ma már nem a graduális oktatásnak kellene a fő működési területemnek lennie. Számos külföldi szereplés után sikerül képet alkotnom, hogy mi számít fontosnak a szakmán belül, és mi az, amire mindig érdeklődés jelentkezik, akár teljesen más rendszerben, más kultúrkörben szerzett diploma esetén is. Ezekből a tapasztalatokból lehet igazán gyakorlati szempontból látni, hogy a parodontális kezelésben oktatható szinten is mi számít igazán fontosnak, átadható tudásnak. Ha van ilyen üzenet, a letisztult ismeretek egyre kevésbé igénylik a szereplési képességet, előadói tehetséget, az előadott anyag önmagában is hat. Az itthoni előadások, tantermi órák is változatlanul fontosak, elszomorít azonban, amikor azt tapasztalom, hogy egy külföldön sikerrel megtartott előadás itthon csak egy-két hallgató előtt zajlik.

2003-ban szerezte meg PhD fokozatát, melynek témájáról, kutatómunkájáról részben már hallhattunk. A későbbiekben folytatódtak ezek a kutatások?

A PhD értekezésem alapját a fent említett kutatások adták, amelyek a regeneratív műtéteket követő szöveti gyógyulást vizsgálták a humán hisztológia tükrében. Addigra már Anton Sculean-nal közösen számos – a PhD tézisek követelményein túlmutató, impact faktorban mérve azoknál már fajsúlyosabb – publikációnk jelent meg. Ezekben én főleg a gyakorlati tapasztalatokat, a betegkezelésekből leszűrhető, tényszerű változásokat értékeltem, Toni pedig az elméleti, tudományos távlatokat elemezte, és a kutatásunk következő feladataira való továbblépésre összpontosított.
A PhD kutatások nem fejeződtek be a disszertációm megszületésével. A védésem után tovább folytak a kutatások, újabb gyakorlati, klinikai hangsúlyú publikációk születtek, és így tovább bővült a publikációs listám is. Később ez a kutatássorozat adta a habilitációs dolgozatomnak az alapját.

Napjainkban a fogászat mely szakterületének a kérdései, megoldási lehetőségei foglalkoztatják elsősorban?

Természetesen a kutatási érdeklődésem ma sem csökken, sőt egyre inkább klinikai problémákra vagy gyakorlati, kezelési szempontból jelentős esetekre keresem a választ. Mit lehet gyorsabban, egyszerűbben vagy akár komplikáltabban, több lépcsőben, de biztosan, lépésenként felépítve, a lehetőségekhez képest a beteg saját fogaira építkezve elvégezni, és ezzel elérni, hogy ideális gyógyulást biztosítsunk?
A parodontológiai kezelés általában komplex eljárás, amely összetett szemléletet kíván: a konzerváló fogászati kezelés, a gyökérkezelés, az egyedi fogászati restauráció, a fogpótlástani nagyobb rehabilitációk, orthodontiai kezelések, szájsebészeti és parodontológiai beavatkozások, valamint elő- és utókezelések egymásra épülő rendszere. Ezen belül minden gyakorlati rész, lépés változatlanul érdekel.
Sajnos, még mindig aktuális probléma – hiszen a betegek általában későn kerülnek orvoshoz –, hogy a gyulladásos fogbetegségek kezelésének eredményét hogyan lehet viszonylag egyszerű eszközökkel, 20-30 éven keresztül is fenntartani, ténylegesen gyógyult állapotot elérni.
Úgy látom, hogy a mai gyakorló fogászatban kényszerűségből még mindig a protetika dominál: a kemény és lágy szövetek egészségének együttes helyreállítási lehetőségeit még nem ismerjük kellően. Szerintem ezek a modern, regeneratív fogászati kezelés fontos kérdései. A rózsaszín-fehér esztétikum javításának kulcsa a rózsaszín esztétikum javulása, a fogíny gyógyulása lesz, és ezzel a végső ellátás is sokkal egyszerűbb fogpótlástani korrekciót igényel majd. Remélhetőleg ezzel a fogpótlás egyre inkább a páciens saját fogaira, esetleg implantátumokra építkezhet, a kemény és lágyszöveti kedvezőtlen adottságokat nem a fogpótlástan feladata lesz kompenzálni, pl. műínnyel.
Ma már a Parodontológiai Klinikán habilitációk és PhD-k sorozata mutatja, hogy válaszokat keresünk ezekre a gyakorlati problémákra, és új klinikai megoldásokból sematikusan reprodukálható kezeléseket tervezünk. Az eredményeket összehasonlítjuk kontrollként más műtéti beavatkozásokkal, és az így kapott adatokat publikáljuk. A pusztán elméleti jellegű kérdések vizsgálata nem csak számomra, de azt gondolom, hogy az egész klinika számára is az érdeklődésünktől valamivel távolabb helyezkedik el.

Rendkívül sokoldalú közéleti tevékenységet végez. Felsorolni is nehéz lenne, milyen fórumokon, különböző hazai és nemzetközi szervezetek munkájában vesz részt. Nem lehet könnyű a rangsorolás, de ezek közül melyik területet érzi a legfontosabbnak, illetve a lehetőségeihez mérten a leghatékonyabbnak?

Miután tanszékvezető lettem, igen nagy lelkesedéssel próbáltam a lakosság számára a fogápolás, illetve az egészséges száj megőrzésének a jelentőségét hangsúlyozni a rádióban és a televízióban. Igyekeztem kidomborítani, hogy hány fogászati kezelés lenne elkerülhető, ha a páciens jobban odafigyelne a helyes szájápolásra. A rendszeres fogmosás, szájápolás sokszorosan számít, hiszen nem biztos, hogy bármilyen, akár ideális minőségben is elvégzett fogászati beavatkozás ugyanazt a funkciót, esztétikumot tudná biztosítani, mintha az eredeti szövet egészségét őriztük volna meg.
A gyulladásos fogászati betegségek elkerülése, időbeni feltérképezése, a korai felismerés és a prevenció nagyon nehezen tanítható és értelmezhető hozzáállás az egész magyar lakosság számára, ami sajnos fölöttébb nehezen változik. A fiatal fogorvos kollégák már sokkal nyitottabbak, fogékonyabbak a parodontológiai kérdésekre. Ők már jobban átérzik az egészséges fogágy jelentőségét, de ez sajnos a lakosság többségéről még nem mondható el. A népszerűsítő feladatoknak, közéleti szerepvállalásoknak ezért nagyon nagy a jelentőségük. Rendkívül fontos lenne egyszerűen és közérthetően elmagyarázni a helyes szájápolást, továbbá az egészséges szövetek megőrzésének jelentőségét a lakosság, az átlagemberek számára.

Az oktatáson, kutatáson kívül a betegellátás is rendkívül fontos része az életének. A gyógyító munkájának rendkívül „sűrű” hétköznapjai hogyan telnek?

Gyógyító munkát végzek mindennap, amióta az egyetemet elvégeztem. Mind a gyógyító, mind a mindennapi kutatói és gyakorlati munkám a betegeim panaszainak ellátásából áll: az időm legnagyobb részében ezt végzem a klinikán és a magánpraxisomban is.
Az általam kialakított kezelési modellek jelentősen merítenek a praxisomban elvégzett műtétek és magas szintű egyéni beavatkozások eredményeiből, tapasztalataiból és viszont: ezek a módszerek szervesen táplálkoznak az egyetemi kutatásokban szerzett eredményeinkből. Az egyetemi tág szakmai fórumon és az ottani innovatív kutatási lehetőségekből szerzett tudás, kiegészítve a magánpraxisban adott önállósággal és tervezhetőséggel, sokkal mélyebb következtetések levonására ad lehetőséget. A gyakorlati tapasztalat, kombinálva a napi rutinnal és a letisztult egyetemi látásmóddal, sokat segített a fogorvosi fejlődésemben. A már kiforrott kezelési módszerek más orvosok posztgraduális oktatásba is beilleszthetők, és kurzusokon is lehet tanítani őket.

Az évek során több helyen és többféle módon elismerték munkájának értékét. Megkapta a Körmöczi pályadíj első fokozatát (1999), a Kiváló TDK-nevelő elismerést (2013), majd 2020-ban a Batthyány-Strattmann László díjat. Ezt a kitüntetést csak olyan személyek kaphatják, akik az egészségügyben hosszú évtizedeken át kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. A díj átvétele után melyek voltak az első gondolatai?

Úgy érzem, számomra ezek a díjak nem pontosan ugyanazt jelentik, mint mások számára. A délelőtt és délután betegkezeléssel eltöltött idő például a magánélet kárára is zajlik. Talán létezik olyan elismerés, amely különösen közel állhat valakinek a habitusához, aránytalan életviteléhez.
Amikor akár az egyetemen, akár a magánrendelőben dolgozom – de nem otthon vagyok –, az érdeklődésemet kizárólag az tölti ki, hogy a betegek konkrét problémáiban hogyan lehetne jobbat, kedvezőbbet nyújtani. Munkaidőm nagy részében, a páciensek panaszait hallgatva, rajtuk próbálok segíteni. Minden esetben igyekszem a lehetőségekhez képest a legtökéletesebb eredményt és a legteljesebb gyógyulást elérni, ha kell, akár többéves kezeléssorozat árán is. Külön örömmel tölt el, ha a végeredmény funkcionálisan és esztétikailag is tükrözi a beteg elvárásait.
Ezek fényében úgy érzem, hogy a betegekért végzett munka és erőfeszítés alapján a Batthyány-Strattmann díj ezt a szemléletet tükrözi, ezért áll hozzám közel. Amíg a munkámat végzem, szeretnék a díj névadójához legalább részben felnőni.

Az igen zsúfolt hétköznapok mellett jut idő a családjára, a közös programokra?

Sajnos a fent említett feladatok mellett a családomra leginkább csak a hétvégéken, illetve családi utazásokon jut időm. Minden évben igyekszünk együtt elmenni síelni, nyáron pedig sok időt töltünk a Balatonnál. Feleségemmel öt gyermekünk van, akik közül a legidősebb fiú először Angliában, most pedig a Semmelweis Egyetem Általános Orvosi Karán, a második lányom pedig a Fogorvosi Karon tanul. A legidősebb lányom Amerikában végzett egyetemet, gazdasági tudásával nagyon sokat segít nekem, a legkisebb lányom pedig az édesanyját követi a jogi pályán. A másik fiam, a legkisebbik még gimnazista, emellett versenyszerűen vízilabdázik.
A választásban mindenki teljesen szabad kezet kapott, de jólesik, hogy ketten is az orvosi pályát választották.

Professzor Úr! Köszönöm ezt a sok információt adó beszélgetést! Kívánjuk, hogy eddigi szándékának megfelelően, a lehetőségekhez képest „a legtökéletesebb eredményt és a legteljesebb gyógyulást” továbbra is érje el a betegeinél!