Bevezetés

A TAD-ok, más néven miniimplantátumok, nagy segítséget jelentenek a fogszabályozó szakorvosok számára. Az implantátumok behelyezése nem bonyolult, akár azonnal terhelhetőek, egyszerű a használatuk és az eltávolításuk sem igényel invazív beavatkozást. Mint tudjuk, a fogszabályozó kezelés alatt kétféle erő keletkezhet. Az egyik a fogakat a fogszabályozó szakorvos által kívánt pozícióba mozgatja, a másik ezzel egy időben, de ellentétes hatással bizonyos fogakat helytelen pozícióba kényszeríthet. Éppen emiatt fontos a horgonylat megtervezése, melyet a nemkívánatos fogmozgás ellenerejeként definiálhatunk.

A horgonylat megtervezése függ a fogszabályozó készülék típusától, az alkalmazott technikától és a készülék által kifejtett erőktől. Hagyományosan a fogakat, illetve az extra- és intraorális készülékeket használták a horgonylat fokozására. Azonban ezek nem képesek tökéletes horgonylatot biztosítani, emiatt mindig számítani kellett nemkívánatos fogelmozdulásokra. Ebből adódóan régóta keresték a megfelelő eszközt, mely képes abszolút horgonylatot biztosítani a fogszabályozó kezelések alatt. Manapság a legelterjedtebb ilyen eszközök az úgynevezett miniimplantátumok, melyek az ideiglenes horgonylati eszközök csoportjába tartoznak.

A miniimplantátumok nagy előnye, hogy alkalmazásuk nem függ a páciens együttműködésétől, mégis képessé teszi a fogszabályozó szakorvost, hogy egyszerűbben, biztosabban és hatékonyabban oldjon meg bizonyos fogazati eltéréseket. A miniimplantátumok klinikai sikerességének a kulcsa a megfelelő primer stabilitás elérésben rejlik, mely az alábbi tényezőktől függ:

  1. A csontszövet minősége, ahova a miniimplantátumot behelyezzük (a csont szerkezete és vastagsága, illetve a kortikálisának vastagsága)
  2. A miniimplantátum felépítése
  3. A miniimplantátum behelyezésének technikája

Ha elértük a megfelelő primer stabilitást (a miniimplantátum nem mozgatható közvetlenül a behelyezést követően), a miniimplantátum körüli csontátépülés és átalakulás következtében létrejöhet az úgynevezett secunder stabilitás. A megfigyelések alapján a primer stabilitás 4-6 hét után ugyan csökken, de a secunder stabilitás a 2. és 3. hét között az osteokonduktív folyamatok miatt megnő. (1. ábra)

1. a ábra: Frontfogak retrakciója miniimplantátum segítségével, mint direkt horgonylat.

Amennyiben nem érjük el a megfelelő primer stabilitást, úgy feszültség keletkezhet a miniimplantátum és a csontszövet találkozásánál, ami mineralizált kapcsolat helyett fibrózus szövet kialakulását eredményezi. A miniimplantátum hosszú távú sikerét tekintve, mind a primer és mind a secunder stabilitás elengedhetetlen.

Fontos tervezési szempont az implantátum kiválasztásánál az íny vastagsága. A szájüregben néhány területet leszámítva, mint például a retromoláris terület, a gingiva átlagos vastagsága 1,25 mm. Ahhoz, hogy elérjük a megfelelő stabilitást, a miniimplantátum csonton kívüli és csonton belüli részéinek az aránya legalább 1:1 kell hogy legyen. Következésképpen, Poggio és munkatársai 6-8 mm hosszú minicsavarok használatát ajánlják, Costa ezzel egybevágóan 6-10 mm hosszúságúakat javasol. Ezen megállapításokra alapozva hosszabb miniimplantátumokra nincs is szükség, kivéve néhány speciális esetet. Általánosságként elmondható, hogy a maxillába helyezett minicsavarok hossza 8-10 mm közé kell hogy essen, a mandibulába a jobb csontsűrűség miatt a 6-8 mm is elegendő.

1. b ábra: Szemfog retrakció miniimplantátum segítségével mint indirekt horgonylat.

Al-Joubori és Al-Chawoosh vizsgálatai szerint a leggyakrabban használt minicsavarok a 8 mm hosszúságúak mind a maxilla, mind a mandibula területén. Keim és munkatársai által végzett kérdőíves kutatás eredményei alapján a miniimplantátumok használatának fő indikációja azonos mértékben volt a szkeletális horgonylat igénye, a disztalizáció, a mezializáció, illetve az intrúzió. Egy Hyde és munkatársai által végzett kutatás szerint a minicsavarok használatának fő okai a mezializáció, a szkeletális horgonylat, és a supraocclusioban lévő fogak intrúziója.

Buschang és munkatársai a csavarokat úgy jellemzik, mint amiket leggyakrabban a fogak testes mozgatásokhoz, a fogfelállításhoz és az intrúzióhoz használnak.

Ezzel párhuzamosan Papageorgiou és munkatársai által nemrég publikált irodalomkutatása szerint a miniimplantátumok sikertelenségi rátája igen alacsony, 13.5%-os volt.

Hasonló eredményeket közöl több szakértő kutatása is, mint például a 2010-ben Crismani és munkatársai által végzett tanulmány, ami a minicsavarok klinikai sikerességét 83%-ban állapította meg. Az előbb említett tudományos tényeknek és annak köszönhetően, hogy a miniimplantátumok egyszerű behelyezés, azonnali terhelés és kooperáció nélkül képesek abszolút horgonylatot biztosítani kezelés közben, így túllépve a hagyományos orthodontia határait, egyre népszerűbbé válnak a fogszabályozó szakorvosok körében.

A bemutatott minicsavarok sikeressége számos tényezőtől függ. Fontos a helyes behelyezési terület kiválasztása, a csavar megfelelő hossza és átmérője, a miniimplantátum behelyezési szöge és a csavar primer stabilitásának elérése.

Lényeges, hogy elkerüljük a környező anatómiai struktúrákat és hogy megfelelő ortodontiai erőkkel terheljük a miniimplantátumot. A behelyezési terület és a minicsavar típusának kiválasztása függ a kortikális csont vastagságától, a csont sűrűségétől, az elérhető csont mennyiségétől, a környező anatómiai képletektől és a lágyszövetek vastagságától.

Jelenlegi tudásunk szerint a miniimplantátum maximális stabilitása a tömör csont révén biztosított, és csak kismértékben a spongióza által. Ebből fakadóan az olyan területek ideálisak az orthodonciai csavarok számára, ahol vastag a kortikális, magas a trabekuláris csontsűrűség, illetve ahol mélységét tekintve elegendő a csont és vékony gingiva kapcsolódik hozzá. Azonban, még a legvastagabb kortikálissal rendelkező területeknél is különös odafigyelésre van szükség a miniimplantátumok behelyezésekor. A kisebb minicsavarokat a vastag kortikálissal rendelkező csontba célszerű beültetni, míg a hosszabb és szélesebb implantátumokat vékony kortikális, illetve alacsony csontsűrűség mellett javasolt használni. A nagyon vékony kortikális és a nagyon alacsony csontdenzitás erősen rontja a miniimplantátumok felhasználhatóságát. Az előbb említett jellegzetességek miatt a hosszabb csavarokat inkább a maxilláris, mint a mandibuláris régiókban alkalmazzák. Ellenben fontos odafigyelni, hogy a nagyon keskeny és hosszú miniimplantátumok behelyezése és kicsavarása a törés veszélye miatt kockázatos lehet. Hogy a törés veszélyét csökkentsük, azokon a területeken, ahol kemény és vastag kortikális található, a csont előfúrása javasolt, ellenben ott, ahol alacsony a csontsűrűség, vagy nagyon óvatosan kell előfúrni, vagy kerülendő a minicsavarok használata.

Annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb primer stabilitást érjük el, behelyezéskor a megfelelő szöggel növelhető a csavar és a csont érintkezési felülete és egyben csökkenthető a foggyökerek sérülésének veszélye is. Minden eddig említett tényező alapos figyelembevétele (anatómiai, biomechanikai és klinikai), ami a minicsavarok beültetési sikerességét veszélyezteti, a klinikai alkalmazásuk alapja. Az irodalomban nagy számban találhatóak olyan esetbemutatások és tanulmányok, melyek szerint a csavarok orthodonciai használata megbízható és stabil horgonylatot biztosít. Azonban a megfelelő elméleti és gyakorlati előképzés nélkül, az ilyen típusú szkeletális horgonylatok az ideálisnál gyengébb eredményeket mutathatnak, sőt rosszabb esetben a pácienst is veszélyeztethetik. A lehetséges komplikációk és megoldásaik ismerete elengedhetetlen a sikerhez, illetve mind a kezelőorvos, mind a páciens elégedettségéhez.

Végeredmény

Az alapos tervezés, megfelelő behelyezési technika, a primer stabilitás elérése és az implantátum megfelelő terhelése biztosítja számunkra a sikerességet az implantátum behelyezése után. Ezek ismeretében elmondható, hogy az ortodonciai csavaroknak fontos szerepe van a modern fogszabályzó szakorvos mindennapi eszköztárában.

MUDr. Simona Dianiskova, PhD., MPH, MDDr. Radka Kozelova (Szlovákia)