A MESTERVIZSGA ÚJRA MEGHATÁROZÓ SZEMPONT LESZ A FOGTECHNIKUSOK SZÁMÁRA
Interjú Románszky Lászlóval

Sokan ismernek a szakmában, de nem mindenki tudja, hogy a fogtechnika nem az első szakmád. 
Mesélj kérlek, az életed ezen szakaszáról.

Ez így igaz. Meg is szoktak lepődni rajta…

Talán onnan kéne kezdenem, hogy én a Szovjetunióban születtem Kárpátalján. Gyermekkoromtól kezdve komolyzenei pályára szántak a szüleim. Ennek elsősorban életstratégiai okai voltak: anyukám így próbált megmenteni attól, hogy a frontra vigyenek harcolni egy értelmetlen háborúba.

Abban az időben javában zajlott a szovjet-afgán háború. Egymás után vitték el tőlünk a fiúkat a frontra. Aztán 2-3 hét elteltével acélkoporsókban küldték őket haza… Furcsa és ijesztő volt ezt látni gyerekként.

Tudtuk, hogy a szovjet hadseregnél nagyon vigyáztak a zenészekre, ezért soha nem vitték őket a frontra harcolni. Viszont azt senki sem tudta, hogy mennyi ideig fog elhúzódni a háború, ezért szüleim, akik zenészek, beírattak a városi zeneiskolába harmonika szakra, mert az egy közkedvelt hangszer volt a szovjet hadseregben. Abban reménykedtek, hogy ha elég profi leszek a harmonikában, akkor talán nem fognak kivinni a frontra, mert a katonazenekarban szükség volt a profi zenészekre a magas rangú tisztek, államfők fogadásakor. A zongorát is párhuzamosan tanultam, mivel kötelező volt második hangszerként felvenni a tananyagba.

Így lettem zenész. Kezdtem a zeneiskolával, majd következett a tanárképző, konzervatórium, versenyek, fellépések, tv-rádió felvételek, és mindezt a Szovjetunióban. Kemény időszak volt, de túléltem. És a frontot is megúsztam.

Aztán történt egy nagy változás az életemben. 1989 decemberében Magyarországra érkeztem. Óvodás korom óta ez volt életem leghőbb vágya és mind a mai napig hálás vagyok a jóistennek, hogy itt élhetek.

Budapesten folytattam zenei tanulmányaimat, de már akkor láttam, hogy a zenei pályán nem túl szép jövő vár rám. Akkor persze vitatták eme meglátásomat mind a családtagjaim, mind a külső környezetem. Komoly vitákba bonyolódtam a szakmai tanáraimmal is az észrevételeim miatt. Nem értettem, hogy mások miért nem látják azt, amit én.

Aztán az idő végül engem igazolt. Elkezdték nagyüzemben csökkenteni a zenei minőséget, zenekarokat vontak össze (tizenöt zenekarból csináltak kettőt, a maradékot meg felszámolták). A könnyűzenét is elkezdték a végletekig leegyszerűsíteni, hogy minél könnyebben és olcsóbban lehessen „zeneipari termékeket” előállítani a közönségnek.

Szándékosan fogalmazok ilyen sarkítottan, mert az ilyen hozzáállás maximum az alsókategóriás tömegcikkeknél volt ismert és semmiképp sem egy előadó-művészeti ágazatban.

Néha a zenész barátaimmal szoktunk mutatni egymásnak ilyen „műremekeket”, amelyekkel etetik a népet. Régebben még jókat kacagtunk rajtuk, de ma már inkább siralmasnak mondanám ezeket az alkotásokat. Így hát visszafordultam a komolyzene felé.

Leginkább Johann Sebastian Bach műveit szeretem hallgatni, énekelni, zongorázni. Számomra Ő a zene Einstein-je, ha lehet így mondani.

Sajnos ez a destruktív folyamat, melynek jeleit már a kilencvenes években észrevettem, napjainkban már majdnem minden ágazatra rátette a bakancsát. Természetesen vannak még sokan emberek, akik nem hajlandók meghajolni ezen törekvések előtt. Én is ilyen vagyok.

Milyen hatásra, esetleg kinek a tanácsára döntöttél amellett, hogy fogtechnikus pályát választasz?

Valójában a nagymamám ötlete volt.

Azt kérte, hogy keressek a testvéremnek egy jó szakmát. Elmentem a Práter utcai iskolába a titkárságra, hogy érdeklődjek a felvételi követelmények miatt. A titkárságon a hölgy megkérdezte, hogy megvan-e az érettségije a testvéremnek. Mondtam, hogy még nincs, csak érdeklődni jöttem. Ekkor a hölgy megkérdezte tőlem, hogy nekem megvan-e. Mondtam, hogy igen. „– És Ön esetleg nem szeretné ezt a szép szakmát választani?” – jött a kérdés. Azonnal rávágtam, hogy „- Igen!”

Ily módon meg is kezdtem a tanulmányaimat. Később a testvérem is jelentkezett fogtechnikusnak és azóta is oszlopos tagja az Artifex Dentis Kft-nek, melyet cirka húsz éve hoztam létre, csak akkoriban még betéti társaságként.

Az iskolai tanulmányaid befejezése után hol helyezkedtél el, milyen fontos képzések és tapasztalatok segítették a munkád?

Az iskola végeztével lehetőséget kaptam az akkor alakuló Kreatív Fogklinikánál. Ez nagy lehetőség volt számomra, mert olyan technológiával, és gépparkkal tudtam kapcsolatba kerülni, ami unikum volt abban az időben.

Ki, vagy éppen kik voltak a meghatározó kollégák, akik a szakmai fejlődés spirálja felé invitáltak?

Akkor, a kezdeteknél konkrétan senki. Még hülyének is néztek. Szerencsére a munkaadóm nem nézett annak. Látván a töretlen lelkesedésemet az akkori legmodernebb technológiát tette a kezeim közé. Így elkezdhettem a kísérletezéseket.

Volt mit csinálni. Az volt a feladatom, hogy úgy állítsam be a technológiát, hogy kifogástalan széli záródású koronákat, hidakat tudjunk készíteni, melyeket negyvenszeres nagyítás alatt ellenőrzött le. És itt visszatérnék ahhoz, hogy miért nem voltak meghatározó kollégák a szakmában, akik némi útbaigazítással segíthettek volna: sajnos nem értettek hozzá.

Ekkor a nyakamba vettem a fővárost és megkerestem a Metallurgiai Kutatóintézetet, majd a Geológiai Kutatóközpontot. Az volt a konkrét kérdésem, hogy viaszvesztéses eljárással hogyan tudok a fentebb említett kritériumoknak megfelelő öntvényt előállítani? Vagy ennek is lelke van, mint a Trabantnak? – kérdeztem.

Lesújtó volt a válaszuk: sehogy.

De, hála a jó természetemnek, ennyivel engem nem lehet lerendezni… Így hát nem adtam fel. Fél évnyi kísérletezéssel megoldottam.

Azért nem hagynám a kérdésedet megválaszolatlanul.

Két nagyra becsült szakembert mindenképpen szeretnék kiemelni.

Az egyikük Burza Nándi bácsi, aki bár nem volt közvetlenül a tanárom, mindig rajta lógtam és tőle kaptam azt a mérhetetlen szakmaszeretetet, amit mai napig viszek magammal. A másik Rendetzky János kollégám, aki jóval utánam érkezett a laborba mint kerámiás szakember, miután szinte mindenkit elbocsájtott a munkaadóm a nem megfelelő szakmai teljesítményük miatt.

Az élet furcsa fintora, hogy ez a két zseni a legjobb tudomásom szerint soha nem találkozott egymással. Rendkívüli szakmai tudásukról csak szuperlatívuszokban tudnék említést tenni. De, ami igazán érdekessé és értékessé tette Őket számomra, az a fogtechnikát sokszorosan meghaladó lexikális tudásukban, életlátásukban, valamint élettapasztalatukban keresendő. Két olyan kaliberű emberről beszélek, akik régen túlléptek a fogtechnika napi szintű kérdéskörein. Mindketten az egész emberi szervezetet vizsgálták és vették figyelembe a gnathológiai, anatómiai, funkcionális összefüggések terén. És ezt teszik mind a mai napig. Őszinte hálával tartozom Nekik.

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a GC céggel, mióta tartasz a felkérésükre továbbképzéseket?

Hú, nagyon régen… Mint már említettem, sok kísérletet kellett végrehajtanom az öntéstechnikával. Nem titok, hogy sokat kínlódtam a korabeli beágyazóanyagokkal. A kereskedők mindig hoztak valami új beágyazóanyagot, amiből a tesztanyag egészen tűrhető volt, de miután meghozták a nagyobb kiszerelést belőlük, a fizikájuk összeomlott. Egyszerűen lehetetlen volt elérni a szükséges expanziót.

Így kerültem kapcsolatba a GC céggel. Emlékszem, hogy Elekes Attila akkor lett a GC képviselője és azóta is nagyon jó barátságot ápolunk.

Eljött hozzám és meghallgatta, hogy mi a problémám. Amikor megmutattam neki, hogy miként kísérletezek a beágyazóanyagokkal, csak annyit mondott, persze jó értelemben, humorral: „– Lacikám, te egy állat vagy…”

Szeretném kiemelni, hogy én nem tudtam, hogy Attila nem is fogtechnikus, mert olyan anyagismereti tudással volt felvértezve, hogy simán megbeszéltük egymással a beágyazóanyagok kémiáját és a fizikáját. Na, gondoltam magamban, végre egy szakember! Aztán évekkel később megtudtam, hogy közgazdász. Nem kicsit voltam meglepve, és mások is…

Egyik alkalommal egyszer csak megjelent a laborban több nagy dobozzal. Elhozta nekem a teljes Gradia készletet polimerizáló készülékkel együtt, hogy próbáljam ki, mit tudok belőle készíteni.

Amikor visszajött hozzám és meglátta az eredményt megkérdezte, hogy lenne-e kedvem tartani egy demót a Földvári kongresszuson? Örömmel elfogadtam. Az előadásom után, amit lényegében ott improvizáltam le, bemutatott a belga demonstrátornak, aki előzetesen inkognitóban végignézte a műsoromat. Ekkor kértek fel, hogy legyek a GC demó-embere.

Érdeklődnék, hogy már az első Dental World-ös tanuló versenyre is Te készítetted fel a versenyzőket 12 évvel ezelőtt?

Igen. Akkoriban a Tűzoltó utcában dolgoztam Makó Jánossal és még jó néhány mára ismert kollégával, mint Both Áron, Kínál Attila, Horváth Keve. János a mintázást, és a kerámialeplezést oktatta, én meg a Gradia-t. Áron pedig olyan szintre emelte a kivehető fogsorok színvonalát, hogy volt mire tanítani a diákokat.

Kérem, tájékoztasd az olvasókat, hogy a munkahelyed, a laborod milyen kritériumok alapján készült tizenéve, már akkor is az oktatást láttad az egyik fő területnek?

Én mindig a saját utamat jártam. Soha nem szerettem másokat utánozni. Vannak saját meglátásaim, meggyőződéseim, amelyeket módszeresen alkalmazok az életem minden területén, így a fogtechnikában is. Így önmagam lehetek és nem kell mások sztereotípiáit alkalmaznom. Én azt vallom, hogy bárkiből lehet profi szakembert faragni, akiben megvan az akarás és a megfelelő alázat a szakma iránt.

A kezdeteknél még megpróbálkoztam álláshirdetésekkel, de nem volt sikerélményem. Olyan kollégák jelentkeztek, akik a precizitást hírből sem ismerték annak ellenére, hogy saját állításuk szerint dolgoztak Németországban, Ausztriában, Norvégiában. Persze akadt olyan is, aki meg tudta ítélni, hogy mi a jó munka és mi nem az, de sajnos nem volt képes előállítani…

Láttam, hogy ez a hirdetés alapú keresgélés sehová nem vezet és úgy döntöttem, hogy inkább tehetséges, tanulni akaró diákokat képzek ki a vállalkozásom számára. Jeleztem a tanácsadóimnak, hogy keressenek valamilyen pályázatot, hogy egyszerre több diákot is le tudjak ültetni a munkaasztalhoz és berendezéseket is tudjak venni a céljaim megvalósításához. Meg is lett a pályázat és felvettem egyszerre nyolc diákot. Kaptak munkaasztalokat, eszközöket, egy lézerhegesztő gépet, meg magam személyében egy mestert a nyakukba.

Az elmúlt 1 évben jelentős változás következett be a fogtechnikus tanulóképzés jogi, adminisztratív feltételeiben, személy szerint Te hogy oldod meg a tanulófelvételt? Mesélj kérlek ennek eredményeiről, tanulságairól.

Jelen helyzetben sehogy. Hosszú évek óta képeztem a tanulókat és az iskolájuk befejeztével minden esetben munkaszerződést kínáltam nekik. Ezzel a módszerrel gyakorlatilag szépen feltöltöttem a labort dolgozókkal és nem maradt szabad hely. A pandémia alatt is mindenkiről gondoskodtam, minden munkatársamat megtartottam annak ellenére, hogy nem volt semmi munkánk. Ez az egyszerű oka, hogy most egy ideig nem tudok részt vállalni a fogtechnikus-tanulók gyakorlati oktatásában. Minden hely foglalt.

A tanulóképzés, oktatás mellett a mestervizsga kérdésköre is átalakulóban van, egyelőre még zajlanak az egyeztetések e téma körül. Neked milyen tapasztalataid vannak, mit látnál jónak, az egységes feltételrendszer kialakítása mellett? 

Én azt látnám jónak, ha a fogtechnikusok nem a papír miatt döntenének úgy, hogy mestervizsgázni szeretnének, hanem azért, mert érettnek érzik a szakmai tudásukat ahhoz, hogy erről bizonyítványt is szerezzenek.

Az egységes feltételrendszer egy jó dolog, mert minden jelentkezőnek közel azonos tudással kell rendelkeznie, hogy teljesíteni tudja a sikeres vizsga feltételeit.

Mivel a szakmánk sajnos nagyon tagolt (vázas, lemezes, kerámiás), ezért nem könnyű feladatnak tartom, hogy egy pl. napi szinten kerámialeplezéseket készítő kolléga hasonló tudással és gyakorlattal tudjon indulni a vizsgán, mint egy vázas, lemezes kolléga és ez fordítva is igaz: aki napi szinten csak fémlemezekkel foglalkozik, az nem tud közel azonos tudásszinttel versenyezni egy kerámialeplező szakemberrel.

Elméletben persze mindez egyszerűbbnek hangzik, de ez csak egy illúzió. Ameddig a fogtechnikusok többsége jellemzően tangenciális előkészítésű csonkokra dolgozik, nincs lehetősége elsajátítani a vállas előkészítésekkel járó műfogásokat. Már csak azért sem, mert miközben a hagyományosan preparált csonkokra készülő korona jellemzően a csonk tetején, vagy kónuszos oldalán fekszik fel a preparátumra, addig a vállas előkészítések esetén minden esetben a csonk vállán van a felfekvési terület. Pusztán ez az egy különbség egy teljesen más hozzáállást, szemléletet, mintázási stratégiát igényel. Utóbbi esetben századmilliméteres pontosságra van szükség. Persze, ha digitális módszerrel készül a váz, akkor ezzel a problematikával kevésbé kell számolni. És ez csak egy tényező a sok közül…

Az elmúlt évek állandó témája a tanulók túlképzése, az alacsony ár kérdésköre, melyet most a tavaly elindult pandémia még inkább felerősített. Te hogy látod, miért és milyen témában lenne szükség az összefogásra, a fogtechnikusok között, mi hozhatná el a szakma nagyobb megbecsülését?

Bár hazánkban évente elég sok pályakezdő fogtechnikus kap sikeres szakmai végzettségről bizonyítványt, mégis csak nagyon elenyésző hányadát tudják alkalmazni a munkaerőpiacon. Miért? Ugyanazért, amiért úgy kell keresni egy munkájára igényes burkolót, vagy asztalost, mint tűt a szénakazalban. Nagy pénzeket szeretnének keresni igénytelen munkával. Ez igen nagy probléma, amivel minden munkaadó tisztában is van. Megy a panaszkodás, másra mutogatás, elégedetlenkedés. De mi a megoldási javaslat? Arról bizony nem igazán hallani. Sokkal kényelmesebb csak várni a „sült galambot” az égből és eközben panaszkodni, ugyebár…

Nem véletlen, hogy túlképzés van a szakmánkban. Amikor lehetőség nyílt a tanfolyami jellegű képzésekre, sokan úgy gondolták, hogy inkább 9 hónap alatt szeretnének fogtechnikusi végzettséghez jutni, mintsem 3 évig nappali képzésben. Meg is lett az eredménye: sokan szereztek fogtechnikusi képesítést, csak éppen semmit sem tudnak kezdeni vele.

Sajnos, amióta a szakmában dolgozom azt látom, hogy összefogásról itt még nem lehet beszélni.

A fogtechnikusok nagy részénél az az egyetlen üzletpolitikai koncepció uralkodik, hogy miként lehet ár alá menni a kollégáival szemben, csak azért, hogy ő kapja meg a megrendelést. Ez méltatlan és hitvány hozzáállás az egész szakmánk irányába. Az valahogy nem jut az eszükbe, hogy mit kéne esetleg tenni, hogy fel tudjanak zárkózni az árakkal és mindenekelőtt a technológiával, minőséggel a szakmájukat tisztességesen művelő szakemberek szintjére. Sok helyen egy fémkerámia koronát 6-7 ezer forintért értékesítenek. Remélem, számlát is adnak róla…

Többféle munkacsoportban dolgozol aktívan: MKIK,  ITM-SZIT munkacsoport, ÁKT, PTT, KKK és PK feladatok. Miért vállalsz sokszor díjmentes munkafeladatokat a munkád mellett?

Mert nem szeretem, ha olyanok mondják meg, hogy mit és hogyan kell csinálni egy fogtechnikusnak, akik nem feltétlenül értenek hozzá. Sajnos ez ment évtizedeken keresztül. Megmondták nekünk, hogy „mi a hülyeség és mi nem az”, hogy Besenyő Pista bácsi szavaival éljek…

Amennyiben nem szeretnénk, hogy továbbra is mások mondják meg nekünk, hogy miként kellene művelnünk a szakmánkat, akkor saját magunknak kell ezt megtennünk. Mégiscsak mi értünk hozzá a legjobban… Nem várhatjuk, hogy majd valakik ezt készen elénk rakják. Nekünk kell megalkotni.

Ezen a megoldáson már hosszú évek óta törjük a fejünket néhány kollégámmal. Megpróbáltuk többször is felkérni szakmánk jelesebb képviselőit, hogy csatlakozzanak hozzánk, segítsenek nekünk és együtt tegyük rendbe a dolgokat. Sajnos nem jártunk átütő sikerrel.

Volt olyan „kolléga”, aki megkérdezte, hogy ezért mennyi pénzt fognak neki fizetni? Mondtuk, hogy sajnos semennyit, mi sem kapunk érte fizetést. Mire azt válaszolta, hogy akkor inkább a hobbijának él.

Azt, amivel ezen mondatát még kiegészítette, nem írom le, mert leoldaná a nyomdafestéket…

Gondolom, sorban álltak volna többen is a pozíciókért, ha pár százezres havi juttatást meglobogtattunk volna, pontosabban a kamara… Csakhogy ez nem így működik.

Először valamit le kell tenni az asztalra, és csak utána kezdenek felfigyelni az emberre. Minden szakterületen így van ez.

Sajnos nem emlékszem, hogy kitől származik az idézet, de mindenesetre nagyon ide illik:

„Át kell menjünk a sötétségen, hogy elérjük a fényt.”

ÁKT lassan több mint 3 éve működik, melynek 8 tagú testületében Te is szerepelsz, részt vállalsz. Hogy jött létre?

Kérem, tájékoztass arról, hogy miként látod a szervezet működését, miért tartod hasznosnak a fogtechnikus társadalom fejlődése szempontjából.

A jelenlegi ÁKT tagság önkéntes alapon szerveződött meg azon kollégák részvételével, akik nem csak a saját vállalkozásuk jövője miatt aggódtak, hanem a szakmánk egészéért.

Több évvel ezelőtt Pósáné Szűcs Erikával és Róth Lajossal hármasban elkezdtünk cselekedni. Ezúton is köszönöm Nekik a kitartásukat, munkájukat, ami nélkül most lehet, hogy nem erről beszélgetnénk.

Több évünkbe tellett, hogy a kamarai, minisztériumi tisztségviselőket meg tudjuk győzni az érveink, szándékaink életszerűségéről. Sok ajtón kellett bekopogtatni, kapcsolati tőkét megmozgatni, leveleket írni a minisztériumokba úgy, hogy szóba is álljanak velünk.

Furcsa, nemde?

De ez nem azt jelenti, hogy a minisztériumok nem voltak kíváncsiak ránk, vagy esetleg érdektelenek lennének a szakmánk sorsa iránt. Egyáltalán nem erről van szó.

Egy országnak elemi érdeke, hogy a gazdasága megfelelően működjön és eközben tudjon fejlődni.

Sajnos az a helyzet, hogy szakmánkról évtizedeken át mások döntöttek. És nem a fogtechnikus szakma ajánlásai alapján… Ezt a tényt sajnos a minisztériumban is alátámasztották.

Meglehetősen nehéz feladat volt korábban meghallgatást kérni a kamarától, vagy minisztériumtól úgy, hogy a szakmánk ügyeiben nem minket tartanak kompetensnek. Most már tudjuk, hogy ez volt a konkrét oka annak, hogy akárhányszor próbáltuk felvenni a kapcsolatot az állammal, soha érdemi választ nem kaptunk. Pedig a magyar állam válaszolt, csak sajnos nem nekünk…

Az állami szervek csak olyan szakmai képviselettel tárgyalnak, akik egységesen képviselik az adott szakterület problémáit, ezért alapítottuk meg az Egészségügyi Technika ÁKT-t, ami a szakminiszter által kinevezett tanácsadó, véleményező testület.

Most már hallanak minket. Sikerült a látókörbe kerülnünk, és minden lehetséges alkalommal teszünk is érte, hogy lássanak is.

Ez korábban teljesen elképzelhetetlen volt…

A fogtechnikus társadalom sokszor igen megosztott, amikor a pandémia 2020 tavaszán bezárásra késztette a kormányt, számos közösségi csoport ment bele a szakma jelenlegi helyzetének értékelésébe, a fogorvosok támadásába.

Szerinted a szakmának milyen lehetőségei lennének és mik azok a kérdések, ahol feltétlenül összefogásra van / lenne szükség?

„A különbség aközött, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot” – mondta Gandhi.

Személy szerint én nem szoktam közösségi oldalakat látogatni. Nem tartom egészséges dolognak. De néha kapok a kollégáktól képernyőfotókat azokból a bizonyos csoportokból… Szívesen kihagynám az életemből. Jobb az nekem, ha nem fűzök hozzá kommentárt, így legalább megmaradok úriembernek és nem táplálom energiával azt, amitől irtózom…

Inkább a feltett kérdésedre koncentrálnék. Az sokkal érdekesebb és van benne erő, amit hasznosítani lehetne.

Korábban sokat foglalkoztam gyakorlati hipnózissal és ezáltal lett némi képem arról, hogy milyen hatalmas erők rejtőznek a pszichénkben. A szavak mondaton belüli elhelyezkedése, súlyozása, időzítése fontos tényezők egy előzetesen meghatározott cél elérése érdekében.

Ha megengeded, én a kérdést kicsit másképp tenném fel, mert benne van a lényeg, az energia, csak nem azon a helyen, ahol szinte azonnal kifejthetné a hatását.

Én így tenném fel a kérdést:

-Vajon a szakmának milyen összefogásra lenne szüksége ahhoz, hogy közel optimálisan kiaknázhassa a lehetőségeit?

Ha a kérdést ebben a kontextusban tesszük fel, akkor teljesen egyértelmű, hogy a megoldást is mindenki látja. Pedig csak annyi történt, hogy picit összecseréltem a szavakat és máshová helyeztem a hangsúlyt, az energiát…

Csak őszinte jóindulatra és egy egészséges építő összefogásra lenne igény a szakmánkban. Ez lenne maga a lehetőség és egyben a megoldás is. Sokan vannak azok, akik készek rá, de sajnos még nem vagyunk elegen. Pedig lehetőség, az van. És mindig lesz. És az igazi erő az összefogásban, az egységben található meg. Tiszta fizika az egész…

Sokszor figyelem az embereket, hogy miként gondolkodnak: a múlt sérelmeiből táplálkoznak és eközben a jövő felé kacsintgatnak.

Csak egyvalamiről feledkeznek meg: a jelenben lenni, a jelennel foglalkozni.

A múltból a jövő felé való kacsintgatás koncepciójával csak az a baj, hogy amikor az a bizonyos jövő megérkezik és ezáltal már a jelenünket képezi, azzal fogunk szembesülni, hogy a dolgok ugyanolyanok, mint amilyennek a múltban láttuk. Itt a kör bezárul. Sakk, matt! És csak gurítjuk tovább magunk előtt az időközben hatalmasra duzzadt panaszkupacot, ami mögül már ki sem látunk a jövőnk irányába.

Winston Churchill is megmondta a maga idejében:

„Soha nem éred el a célod, ha megdobálsz kővel minden kutyát, amelyik ugat.”

Szeretettel és érdeklődéssel szoktam olvasni híres, nagy emberek mondásait, aranyköpéseit. John Fitzgerald Kennedytől is elhangzott néhány:

„Az életben annak van előnye, aki már akkor hozzákezd a problémák megoldásához, amikor mások még csak beszélnek róla”,

vagy

„Ha egyszer azt mondod, hogy beéred a második hellyel is, pontosan oda kerülsz az életben”.

Milyen nagy igazságok ezek…

Ha jobban figyelünk magunkra, a környezetünk változásaira és vagyunk annyira alázatosak, hogy legalább megfontoljuk az emberiség kiemelkedő személyiségeinek bölcs meglátásait, nagy igazságokra lelhetünk rá, melyek lámpásként világítják be az életünk választott útját.

A munkád, a vizsgáztatás, továbbképzések mellett hogyan tudod megoldani a szakmai és magánélet tökéletes összhangját? Érdekelne mi a titok a kiegyensúlyozott személyiséged mögött? Mi a hitvallásod, filozófiád az életről?

Sokan kérdezik, hogy mi a titkom…

Nincs titkom.

Röviden csak úgy tudnám megválaszolni, hogy a „titok” a belső békémben rejlik.

Nem haragszom senkire, nincsenek ellenségeim, tökéletes harmóniában élek a feleségemmel és a gyermekeimmel. A munkatársaimmal is jóbaráti viszonyt ápolok.

Gyermekkorom óta keresem a válaszokat az élet kérdéseire. Nagyon sok különleges emberrel találkoztam az életem során és mindegyiküktől igyekeztem tanulni valamit.

Folyamatosan tanulom az életet. Úgy érzem, van mit…

Eddigi tapasztalataim szerint az események, amelyek velünk történnek az életünk során, mindössze feladatok, amelyek azért jönnek velünk szembe, hogy tanuljunk belőle.

Ha kitérünk előlük, megint szembe fognak jönni. De, ha állunk elébük, megoldjuk, megbirkózunk a feladatokkal, soha többé nem találkozunk velük. Ez a saját tapasztalásom.

Rengeteget tudnék erről a témáról beszélni. Sajnos, amennyire egyszerű, ugyanannyira bonyolult is.

A jobb megértéshez érdemes belelapozni a több ezer éves védikus írásokba, mitológiákba, megfigyelni a kvantumfizikai jelenségeket, összefüggéseket, szintén megfigyelni és legalább megpróbálni megérteni a saját elménket, tudatunkat, mert az igazi titok ott rejlik bennünk.

Ha valakihez az elméden keresztül beszélsz – az elméjét szólítod meg. Ha a szíveden keresztül szólítod meg – a szívéhez szólsz. De, ha az életeddel beszélsz és az életed a történet, akkor életeket változtatsz…

Mahatma Gandhi-tól származik az alábbi idézet:

„Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.”

Kérlek, hogy végezetül mesélj nekünk, hogy mivel töltöd a szabad­időd, van esetleg hobbid?

Nagyon szeretek otthon lenni a családommal. Ápolom a kertet, ha az időjárás engedi, akkor grillezek, bográcsban főzök. Alapvetően nagyon sok minden érdekel: csillagászat, ásványok, ősi civilizációk, kvantumfizika, hipnózis, politika, klasszikus zene és még sok egyéb más is. Mindig van mi újat tanulni, tapasztalni, mert a lényeg nem az, hogy mi történik velünk, hanem hogy mit teszünk vele.

Esténként, amikor már a családom alszik, védikus írások olvasásával, imával, meditációval zárom a napomat.

Nekem a családom és az otthonom az állandó stabil kiindulási pontom. Jövök, megyek, és minden esetben ugyanoda is térek vissza, ahonnan elindultam: az otthonomba.