„A kutatómunka fegyelemre, logikus gondolkodásra szoktatott…”

Professor emeritus dr. Fazekas Árpád az orvostudomány doktora, a Konzerváló Fogászati Klinika volt igazgatója, korábbi dékánhelyettes, a Semmelweis Egyetem Fogorvos-tudományi Kara legmagasabb kitüntetésének a birtokosa, a modern endodoncia hazai „úttörője”, támogatója.

Fazekas professzor úrral beszélgettünk életútjáról, annak fontosabb állomásairól, tudományos és oktatói munkájáról, illetve napjaink történéseiről.

Professzor Úr! Hogyan indult a pályája? Az 1968-ban megszerzett fogorvosi diploma után melyek voltak életének meghatározó állomásai? 

Tulajdonképpen én bot/katonaság csinálta fogorvos vagyok. Gimnáziumi éveimben, de még utána is vegyészmérnök szerettem volna lenni. A felvételiken azonban családi okok miatt elutasítottak. A honvédségtől a kétéves sorkatonai szolgálat tizenharmadik hónapjában a Budapesti Orvostudományi Egyetem Fogorvos-tudományi Karára nyert felvételemmel szabadultam meg. További életpályámat a laboratóriumi munka magammal hozott szeretete, majd a fogorvosi tevékenység iránti vonzalom kettőssége határozta meg.

Diákkörösként, később demonstrátorként az I. számú Élettan Intézetben dolgoztam. Végzéskor is oda pályáztam, de helyhiány miatt az egyetem Konzerváló Fogászati Klinikáján kaptam állást. Itt két évet töltöttem, s „fog- és szájbetegségek” témakörből szakvizsgát szereztem. Szakorvosként, a vesekutatással foglalkozó Bálint Péter akadémikus hívására visszakerültem az Élettani Intézetbe. Itt tanultam meg a keringés élettani vizsgálatok alapjait, s határoztam úgy, hogy a tanultakat a fogorvoslás témakörében fogom hasznosítani. Minthogy erre Bálint professzor úrnál nem kaptam lehetőséget, Boros Sándor tanár úr vett vissza a Konzerváló Fogászati Klinikára oktató tanársegédnek. A klinikáról pályáztam aspirantúrára, melyet elnyerve újabb három év következett a Hársing László professzor vezette Kórélettani Intézetben. Témavezetőm is ő volt, hozzá élete további részében mindvégig meleg, mondhatni atyai barátság kötött. Ez időszak eredményeként kandidátusi (ill. PhD) fokozatot „A fogak és a nyelv vérkeringése” című disszertációmmal 1979-ben (1985) szereztem.

Bár visszatértem a Konzerváló Fogászati Klinikára, kapcsolatom olyannyira megmaradt a Kórélettani Intézettel, hogy dolgozni, állatkísérleteket folytatni immáron klinikai munkatársakkal együtt jártam vissza.

Rendkívül sokirányú kutatói tevékenységet végzett külföldi egyetemeken, kutatói laboratóriumokban. Az itt szerzett tapasztalatok mennyiben határozták meg a további szakmai irányultságát?

Voltak külföldi tanulmányútjaim is. Több részletben, mintegy másfél évig „visiting scientist”-ként dolgoztam Stockholmban, a Karolinska Egyetem Gyógyszertani Intézetében. Fulbright ösztöndíj elnyerésével öt hónapot töltöttem az USA Kentucky államában, a lexingtoni University of Kentucky, College of Dentistry kutatólaboratóriumában. Több hetet dolgoztam németországi egyetemeken, így Hei­delbergben és Berlinben is.

Az „MTA doktora” tudományos fokozat megszerzésekor mely téma foglalkoztatta elsősorban?

A már jelzett időszak munkája eredményeként készült el akadémiai doktori értekezésem, melynek címe „Vasoactiv peptidek szerepe a szájképletek lokális keringésének szabályozásában”. E fokozatot – Fogorvostudományi Karon végzettek közül elsőként, és mintegy további évtizeden keresztül egyetlenként – 1991-ben szereztem meg. Harmadik ilyen fokozatszerzés a hazai fogorvos-társadalomban még mindig nem született. Életem erre a szakaszára azért emlékszem szívesen vissza, mert a szájképletek keringésének élettanával, a vérkeringés és a fogorvosi gyógyító beavatkozások összefüggésével a klinikán azóta is munkacsoport foglalkozik, melynek akkor ifjú, ma már érett, vezető, mondhatni szakmailag senior tagjaival együtt kísérleteztem. Arra is büszke vagyok, hogy nagylányom – doktori iskolásként – ugyancsak e munkacsoport tagja.

Egyetemi oktatói munkája során a jelenleg aktívan dolgozó fogorvosok, endodontusok – túlzás nélkül mondhatjuk – százait tanította, több OTKA téma vezető kutatója, valamint egyetemi jegyzetek, tan- és szakkönyvek szerzője is volt. Eközben még gazdag közéleti tevékenységre is jutott ideje. A MET (Magyar Endodonciai Társaság) elnöke volt két cikluson át. 

Miként tudta megteremteni az oktatás és a tudományos kutatás feladatainak az egyensúlyát? 

Végiglépkedve az egyetemi ranglétrán a Konzerváló Fogászati Klinika egyetemi tanárává 1992-ben, ugyanott intézetigazgatóvá 1994-ben neveztek ki. Ez a kinevezés nagy változást hozott az életemben. A klinikai fogászatot mindaddig, mint gyakorlatvezető, előadó, magánrendelő, de főként „kutató” orvosként folytató szakemberből, a tárgy oktatásának irányát kijelölő, a szakma nemzetközi fejlődését követő, annak szellemi és anyagi feltételeit megteremtő felelős vezetőjévé váltam. Komoly kihívás volt ez számomra, de hamarosan világossá vált, hogy e munkában nem vagyok egyedül: sok segítséget kaptam a klinika tapasztalt, velem közel egykorú orvosaitól, de segített a diplomás/nem diplomás fiatal munkatársak lendülete, munkabírása is. A korábban végzett kutatómunka fegyelemre, logikus gondolkozásra, pénzforrások keresésére, s azok célirányos felhasználására szoktatott. Mint ez bármely kísérletes protokoll összeállításakor szokásos, az effektív munkát megelőzi a releváns szakirodalom tanulmányozása. Ezt tettem én is, amikor szaktárgyunk, a konzerváló fogászat és endodoncia nemzetközi oktatási trendjeit alaposan megismerve összehasonlítottam mindazzal, amit mi akkoriban diákjainknak tanítottunk. Bizony, voltak lemaradásaink.

Mellém szegődött a szerencse is. Nem sokkal tanszékvezetői kinevezésemet követően dékánhelyettesi megbízást nyertem Fejérdy dékán úr oldalán. E poszt egyben a kar vezetőinek támogatását, az együttgondolkozást is jelentette. Feladatom volt többek között pályázatok írása, s az elnyert pénzforrások klinikák közötti igazságos elosztása, felhasználása. Voltak nyertes pályázataink, mint pl. több FEFA, FKFP, AMFK stb. melyek révén jelentős deviza-, illetve forintforráshoz jutottunk. Részben ezekből a pénzekből újultak meg a Mikszáth téren üzemelő klinikák, propedeutikai tanlaborok, de új, fektetett kezelésre alkalmas fogászati gépeket is vásároltunk. Fábián professzor úrral, az épületben működő társklinika akkori vezetőjével közösen, korszerű központi sterilizálórészleget építettünk ki, lefektetve a ma is működő kezelésfüggő, steril „dobozos” rendszer alapjait.

Miért és mikor fordult érdeklődése a fogorvoslás egy szűkebb területe, az endodoncia felé? 

A fenti változások kedveztek saját tantárgyam, ezen belül a valamelyest mostohább sorsú endodoncia megújításának. Fokozatosan átformálódott a tantermi előadások tematikája, a szükségesnek megfelelően uniformizálódott a gyakorlati oktatás menete, modernizálódtak a betegkezelés standardjai is. Ennek során a klinikán kötelezővé vált a fektetett kezelés, a kofferdam izolálás használata, volt már mikroszkópunk, a reamereket felváltották a file-ok, egyebek mellett bevezetésre került a „step back” preparálási, illetve laterál kondenzációs gyökértömési eljárás oktatása is.

Természetesen a felsorolt változások nem egyik napról a másikra valósultak meg. Évekbe tellett, míg elmondhattuk, hogy amit és ahogyan e szaktárgyból oktattunk, az megfelelt a világszínvonalnak. Idővel elfogadta ezt a hazai fogorvos-társadalom is, nem beszélve a frissen végzettekről, akik a korábbi kezelési eljárásokkal csak mint fogorvos-történeti érdekességként találkoztak. A szakterület elismerését/elismertetését az is bizonyította, hogy a kezdeményezésünkre alakított önálló társaság, a MET számos aktív taggal rendelkezett, s a fogászati radiológia jeles képviselőjével, Pataky Levente doktorral közösen rendezett ráckevei kongresszusok igen sikeresek voltak.

Nyilvánvaló, hogy mindez nem csupán a tanszékvezető munkájának eredménye. Ez nem egyszemélyes feladat volt, s ha valami sikerült, az nem egy személy, hanem a klinika összoktatói gárdájának a sikere. Azoké, akik akkor magukévá téve a fenti oktatási filozófiát, ma a klinika keretein belül oktatják/kutatják az endodoncia izgalmas tudományát. De azoké is, akik elhagyták a klinikát, s önálló praxist választva az akkor és ott tanultakra építve magas szinten végzik az endodonciai betegellátást. Nem akarok neveket mondani, hiszen egy felsorolás soha nem lehet teljes. De nevüket megtalálják jelen endodonciai melléklet szerzői között, s hála az internetnek, nevük ott szerepel a legjobb, legsikeresebb hazai és külföldi endodontusok között is, sokszorosan bizonyítva elkötelezettségüket, rátermettségüket, virtuóz ügyességüket. Akkori munkatársaim szakmai tudására egyéb bizonyítékom is van. Jelesül a „Megtartó fogászat és endodoncia” c. tankönyv. Mert diákjaink számára a megújult elveket sürgető szükség volt tankönyvben is összefoglalni. Annak felelőssége, hogy a szaktudomány graduális képzésében használandó tankönyvet a társegyetemek jól ismert szakembereivel közösen, vagy kizárólag saját klinikánk fiatal, e téren még kevés tapasztalattal rendelkező kollektívájával írjuk meg, az enyém volt. Döntöttem. És úgy érzem, jól döntöttem. Valamennyi fejezet szerzője a Konzerváló Fogászati Klinika akkori munkatársa volt. A könyv megjelenésének éve 2006. Noha üde frissessége az elmúlt 11 év alatt kissé megkopott, az alapokat, melyekre építeni lehet, ma is jól szolgálja.

Rendkívül gazdag munkásságát kitüntetések, elismerések sora is fémjelzi: 1998: Széchenyi Professzori Ösztöndíj; 2007: Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje; 2012: Pro Universitate; 2013: Árkövy Emlékérem. Mit jelentettek, jelentenek Önnek ezek az elismerések?    

Erre a kérdésre rögtön adódik az ironikus válasz: ha az ember vigyáz az egészségére, s így elég hosszú ideig él, akkor van esélye számos kitüntetésre. De félretéve az iróniát kijelenthetem, hogy minden díjnak, kitüntetésnek őszintén örültem. Tudom jól, nem vagyok „könnyű” ember. Lelki szemeim látják, hogy e riportot olvasó egykori kollégáim, diákjaim mind szaporán bólogatva értenek ezzel egyet. Ugyanakkor mindig tartottam attól, hogy észrevételeimet, kritikámat, szigorúságomat azok elszenvedői csupán céltalan gonoszkodásnak tekintik, s nem erőfeszítésnek, amivel a jót kívántam szolgálni. Minthogy a díjak, kitüntetések odaítélését kollégáim, rangidős egyetemi elöljáróim kezdeményezték, bizonyítottnak vélem, hogy nehéz természetemet nem értették félre, s rigorózusságomban meglátták a jó szándékot. A felterjesztésekkel ezt értékelték.  Méltányosságukat köszönöm.

Ön szerint merre mutat az iránytű a jövő fogászatában? Hogyan látja az endodoncia jövőjét? 

Arra a kérdésre, hogy miként képzelhető el az endodoncia jövője, nem könnyű a válasz. Van egyáltalában jövője? A mai fogorvoslás legfontosabb célkitűzése a fogszuvasodás megelőzése, az ép fogazat megőrzése. Noha a fogaknak döntő szerepe a táplálék felaprításában van, a közvélemény egyre inkább felismeri azok jelentőségét az arc harmóniájának, a mosoly szépségének megőrzésében is. Ha a prevenció nem csupán cél, hanem megvalósult tény is lesz, azaz az emberek egészséges fogakkal élik le az életüket, akkor van-e szükség az endodonciára? Az endonciai beavatkozásoknak már ma is jelentős konkurense az implantológia. Kettőjük sikerhányada közel megegyezik. Sokan úgy gondolják elzáródott gyökércsatorna, perforáció, vagy betört műszer esetén – hogy csak néhány példát említsek –, ha elegendő csontállomány van, akkor egyszerűbb a fog eltávolítása s pótlása implantátummal. Biztos válasz erre a kérdésre ma még nem adható.

Hogyan telnek a hétköznapjai? Mivel tölti legszívesebben a pihenés óráit? 

Mondjak valami személyeset a jelenemről? Úgy hiszem, karosszékemben hátradőlhetek. Meleg családi légkör vesz körül. Szívsebész nagyfiam, PhD hallgató nagylányom mindketten az SE polgárai. Kicsi lányom elsős gimnazista. Ez tehát nagyjából rendben van. Mindig szerettem a mozgást. Minthogy most több időm van, a tornaterem, az uszoda, a tenisz mellett más sportokat is felfedeztem. Ezek a lovaglás és a korosztályomnak megfelelő szalontánc. E riport befejezéseként hadd idézzek egy a tánccal kapcsolatos gondolatot: a társastáncban a férfi egyenes tartása, széttárt karjai biztosítják a keretet, melyben a kép nem más, mint szépséges partnernője. Visszatekintve életemre, valahogy úgy érzem, én is egy keret voltam egy olyan kép körül, melyet csupa színes, talentumos, dolgos ember töltött be: a családom, régi és új barátaim, munkatársaim, tanítványaim. És ez jól van így.

Igen tartalmas, sokszínű eddigi életútja gondolom sok tanulsággal járt, melynek tapasztalataiból rendkívül sokat átadott, átadhatott az elmúlt évtizedek során.

Kívánom, hogy az a „karosszék” is nyújtson sok szép és harmonikus órát Önnek, de óriási tudástárából még kapjanak, kaphassanak – legalább néha –„ízelítőt” volt tanítványai, kollégái és tisztelői is.

Professzor Úr! Köszönöm a beszélgetést. 

Dr. Riba Magdolna
Forrás: DP Hungary