A harapás, az állkapocsízület és a rágóizomzat működése

A harapás bizonyos fajtája, amely az ízületi fej kényszerhelyzetét okozza, kiváltja a szervezet öngyógyítási kísérletét, a bruxizmust. Amennyiben az állkapocs elmozdítását a fogak gátolják, a hiábavaló harapáskorrekció fogszorítást okoz. A következmények többek között az alábbiak lehetnek: a restauráció töredezése, az implantátum kilazulása, vagy éppen a craniomandibularis diszfunkció tüneteinek a megjelenése. Az a harapás, amely az ízületi fejek központi helyzetét eredményezi (centrális okklúzió), kiváltja a rágóizomzat ellazulását.

Az összefüggéseket a harapás és a rágóizomzat működése között már 1966-ban felismerte két gnatológus, Hiniker & Ramfjord, és megfogalmazták a kezelési alapelvet: az okklúziót az ízületi fejek helyzetéhez kell beállítani, és nem kell abban bízni, hogy az ízület majd alkalmazkodik a harapáshoz.

Egyre gyakrabban keresnek meg kollégák olyan problémával, hogy arcíves- és támasztócsapos regisztrálást is végeztek, egyéni artikulátorban készült a fogpótlás, de mégsem megfelelő az eredmény. Ennek oka, hogy támasztócsapos regisztrálás minden esetben kétoldali ízületi kompressziót eredményez. Ilyenkor az ízületek kímélése érdekében az izomzat kicsit előre kényszeríti az állkapcsot, amelynek következménye nem csak a frontfogak töredezése lehet, hanem például egy korty légcsőbe kerülése, heves köhögést okozva, vagy éppen  a nyelv, az arc vagy az ajak beharapása, ami széthúzza az ízületi komponenseket.

Felmerül a kérdés, ha a harapás és a rágóizomzat működése közötti összefüggés több mint ötven éve ismert, akkor miért nem született már meg a megoldás? (Én 1990-ben dolgoztam ki a harapás levezetését az ízületek központi helyzetéből.)

Mindig az aktuális problémák állnak a kutatás középpontjában.

A hatvanas években a gnatológusok egyik legnagyobb gondja az volt, hogy egyes esetekben nem sikerült az egyéni értékekre programozott artikulátorban létrehozott kiegyensúlyozott harapást megtapasztalni a páciens szájában.

Megoldásként született a front- és szemfogvezetés elve, hogy feleslegessé váljon a mozgásokat mérő pantográf, valamint a mozgásokat utánzó, egyéni értékekre programozott artikulátor használata.

Manapság ismét sokan szorgalmazzák az egyéni értékű artikulátor használatát. Bár technikailag korszerűbb feltételekkel kívánják megoldani a problémát, de véleményem szerint a különböző mozgások egy része (a fogak mozgása a fogágyban, az állcsontok deformációja, valamint a discus articularis működése közben történő formaváltozása) továbbra sem lesz utánozható. Arról nem is beszélve, hogy teljesen felesleges többletmunkát jelent, mert a front- és szemfogvezetés beállításához a középértékű artikulátor tökéletesen elégséges.

Manapság a sok stressz miatt egyre kevesebb energia marad a hibás ízületi pozíció kompenzálására, ezért gyakrabban jelentkeznek páciensek CMD-tünetekkel.

A fogorvosok ilyenkor tipikusan harapásemelő sínt készítenek. A harapás emelése, azaz az arc megnyújtása csak esztétikai célt szolgál. A funkció problémáját csak az ízületek széthúzása oldja meg, tehát a hibás rágóizomműködést nem az állkapocsízület mozgásainak, hanem kompressziójának szimulálása és annak eliminálása rendezi.

Az általam kidolgozott Centrocc-módszer alkalmazásával mérhető a harapás, gyógyítható és/vagy megelőzhető a craniomandibuláris diszfunkció.

Dr. Fehér Tibor