Az implantátumokról tudjuk, hogy élettartamukat akkor garantálhatjuk, ha behelyezéskor figyelünk néhány alapszabályra. Az implantátumok és a szomszédos fogak közt minimum 1,5-2 mm, két implantátum között minimum 3 mm helyet kell hagynunk. Bukkálisan, illetve orálisan pedig elengedhetetlen egy 1,5-2 mm-es csontlemez annak érdekében, hogy a lágyszövetek megfelelően alá legyenek támasztva.

A fogeltávolítást követően a „legfájóbb” következmény egy sebész számára a bukkális csontfal felszívódása. Ezt a folyamatot leállítani nem, csak menedzselni tudjuk. A legalkalmasabb erre a GBR technika, melynek során csontpótló anyaggal és egy barrier használatával vastagítjuk meg az implantátum körül a hiányos csontállományt.

A barrier vagy térfenntartó, de lehet felszívódó, vagy nem felszívódó anyag. Az utóbbi jobb stabilitással bír, azonban egy második műtét alkalmával el kell távolítani, és nem ritkán szétnyílik a membrán felett a lebeny. Ilyen eljárások csak a lágyszöveti viszonyok figyelembe vétele mellett lesznek kiszámíthatóak.

A siker elengedhetetlen feltétele a szigorú sebészi protokoll. Melyek a kemény szöveti protokoll alapjai?

Olyan feltárást kell alkalmaznunk, amely kellő lebeny-mobilitást biztosít a későbbi feszülésmentes zárás érdekében. Minden GBR eljárásnál teljes vastag lebennyel kell dolgoznunk. Miután a feltárással végeztünk, válasszunk membránt, és szabjuk ki előre a kívánt méretet és formát. Ehhez használhatunk sablonként bármilyen steril papírdarabot. A membránt először palatinálisan fixáljuk, ha kell, titán szegecsekkel. Ezt követően fel kell töltenünk a kívánt területet csontpótló anyaggal. A csontpótlónak osteogenetikus, -indukciós és -kondukciós tulajdonságokkal is rendelkeznie kell. A legideálisabb a saját csontforgács lenne, melyet legkönnyebben egy Safe Scraperrel tudunk nyerni a mandibula ramus területéről. Sajnos azonban ritkán sikerül elég saját csontot venni, emiatt elterjedt ennek a vegyítése állati eredetű szemcsés csontpótló anyaggal. A membránt fixáljuk bukkálisan is, majd zárjuk a műtéti területet. Tehermentesítő öltéseket, lebeny-nyújtást alkalmazunk, amennyiben szükséges. 8 hónap elteltével a területet újra feltárjuk, a membránt eltávolítjuk, és behelyezzük az implantátumokat. Tudnunk kell, hogy a műtétek utáni első és második évben durván 30%-os szövetveszteséggel kell számolnunk. Ezt úgy tudjuk kiküszöbölni, ha az augmentáció volumenét ennyivel túltervezzük, illetve az implantátumokat enyhén szubkresztálisan helyezzük be.

Az implantolódiában a lágyszöveti viszonyok figyelmen kívül hagyása sokszor előfordul. Célunk változatlanul: a hosszú távú stabilitás! Ehhez biztosítanunk kell az implantátumok körül kellő mennyiségű feszes ínyt, megfelelő biológiai szélességet (minimum 3 mm), továbbá papillákat a szomszédos területek felé. Ismert tény, hogy az emberek alapvetően 2 csoportra oszthatók: vékony és vastag biotípusra. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a vékony biotípus mellett sokkal több komplikáció fordul elő, itt gyakran szükség van a fenotípus sebészi korrekciójára. Az irodalomban lefektetett tapasztalatok alapján tudhatjuk, hogy a nem megfelelő lágyrész-viszonyok mellett plakk akkumuláció és periimplantitis lép fel. A páciens biotípusát még a kezelés megkezdése előtt érdemes meghatározni, és készülni kell az esetleges korrekcióra. A legeredményesebbnek a szájpadlásból vagy tuberből vett szabad kötőszöveti lebenyek bizonyultak. Ezeket megfelelően fixálva az implantátumok körül, elérhető egy vastag és stabil nyálkahártya. A transzplantált lágyszövetek kiválóan formálhatók ideiglenes pótlások segítségével, megadva ezzel a lehetőséget az elveszett képletek, mint például papillák pótlására.

Összegezve az elmondottakat, csak akkor lehetünk sikeresek és érhetünk el tartós eredményeket, ha körültekintően tervezünk meg minden esetet! Figyelnünk kell valamennyi szempontra, és követnünk azt a sebészi protokollt, amely a mi kezünkben a legmegbízhatóbban működik!

 

Dr.Fabrizio Colombo előadásából
írta: Dr. Hulik Emese