Fogfejlődési rendellenesség miatt kialakult előnytelen esztétikai hatás korrigálása minimálinvazív technikával

291

Ezen kódoknak a segítségével alakulnak ki azok a gyönyörű, szabályos, szemet és lelket gyönyörködtető mosolyok – amikkel semmi dolgunk… – és azok a kisebb-nagyobb hibák is, melyeket a fogorvosi szakma „fertőzéseképp” ismerőseinken, ismeretleneken, nagy és kis embereken nap mint nap észreveszünk, és képzeletünkben önkéntelenül korrigálunk. Sokszor kiderül: a fogak alaki, színbeli hibáit vagy a fogsor szabálytalanságait az azt hordozó ugyan észrevette, de megszokta, és neki nem okoz esztétikai panaszt, „ragaszkodik hozzá”. Gyakrabban fordul elő, hogy az esztétikai hibát kényszerből fogadják el, miután már végigjárták a fogszabályozás – az implantálás –, a korona és hídkészítés – a foghúzás –, az állcsontsebészeti beavatkozások által határolt, nekünk hétköznapinak tűnő, de számukra súlyos megpróbáltatásnak számító terápiás körutat. Ráadásul a kezelések során a fogak sérülhetnek (korona), távoznak (extractio), vagy ismeretlen helyre vándorolnak (fogszabályozás).

Azoknak, akik az esztétikai korrekciót szeretnék, de nem „akarják” mindenáron, nos, nekik ideális megoldás a minimálinvazív restaurációs technika. Ennek segítségével átszínezzük, átrajzoljuk, kiegészítjük, virtuálisan elforgatjuk, eltoljuk a fogakat, egyfajta „intraorális Photoshop” terápiával küzdve a gyönyörű mosolyért. Hogyan? Erről szól a következőírás egy példa kapcsán. Szélsőségektől mentes, visszafogott mosolyú fiatalember sok állomásból álló fogászati túra után jutott el fogorvosi rendelőnkbe. Akkorra már sokat hallott a fogszabályozás, a korona- és hídkészítés, valamint az implantáció – főképp előnyös – jellegzetességeiről. Ennek ellenére a beavatkozásokkal járó tortúra és nem utolsósorban a felmerült költségek miatt úgy tűnt számára, hogy bele kell törődnie az előnytelen mosollyal járó kellemetlenségekbe. Szeretett volna azonban még olyan megoldást meghallgatni, amit máshol nem hallhatott. Így jutottunk el a minimálinvazív adhezív technikához, mely fog-,páciens- és költségkímélő, ráadásul reverzibilis is. A kezelést három lépcsőben végeztük el. Első lépésként az alacsony harapási magasságot (1. ábra) korrigáltuk a premolaris és molaris fogak occlusalis felszíneire adhezív technikával készített mesterséges csücsök-barázda rendszer kiépítésével (2. ábra). Ez lehetővé tette, hogy a frontterületen esztétikai korrekciót végezhessünk, annak megnövekedett helyigényével együtt. Természetesen a harapási magasság emelését a legnagyobb figyelem mellett kellett elvégeznünk, gondosan ügyelve a statikus és dinamikus érintkezési pontok helyes kialakítására és a megfelelő korrekciókra.

A kezelés második szakaszában a felső frontfogak átépítése következett. Az elszíneződött fogfelszíneket (3. ábra) gondosan letisztítottuk (kinetikus tisztítás), majd a fogak jellegzetességeiből adódóan – a fogszövet eltávolítása nélkül – alakítottuk ki a fogsornak, illetve a beteg archarmóniájának megfelelő alakú frontfogakat (4. ábra). Harmadik lépésben következett a legnehezebb feladat, az alsó – hiányos – frontterület rehabilitációja (5. ábra). Tisztítás és minimális zománckorrekció után, természetesen megfelelő izolálás mellett (6. ábra), rétegről rétegre haladva kerültek felépítésre a meglévő fogak esztétikailag hiányzó részei, és velük egységbe foglalva a hiányzó középső metszőfog (7–9. kép).

Az egyszerű technológiával készült fogsor-rehabilitáció a korrekciókkal, a szájhigiénés tanácsadással együtt megközelítőleg három hetet vett igénybe, elegendő időt engedve a gyakorlati kipróbálásnak, és lehetőséget adva az utólagos igazításoknak. A módszer, összevetve más megoldási lehetőségekkel, még így is gyorsnak mondható. Szükség van persze hozzá türelemre, találékonyságra és egy kis kézügyességre, de a páciens arcáról leolvasható eredmény mindenképpen igazolja a befektetett energia hasznosságát (10. ábra).

Természetesen a megoldás időtállósága ma még nehezen megválaszolható kérdés. Hasonló megoldással készült front- és moláris fog pótlásával kapcsolatosan tízéves sikeres eseteink vannak, de a viselési időt komolyan befolyásolja a páciens kooperációra való hajlama. Egyértelműen összefügg a viselési idő a tisztítás hatékonyságával. Az elhanyagolt restauráció csúnya elszíneződését okozhatja a lepedék tartós akkumulációja a széli záródások mentén, ami idővel az egész felépítmény cseréjét szükségessé teszi, bár sokáig korrigálható utópolírozással és kisebb adhezív javításokkal.

Ugyancsak csökkenti a viselési időt a különböző gerinces állatfajok egyedeinek csontropogtatással történő elfogyasztása, ahogyan a „Diótörő” is inkább egy kellemes zenei élményt nyújtson, mintsem a fogsor erőpróbája legyen. Persze a frontfogak felépítése nem egyszerű dolog. Jelentős összpontosítást igényel a színárnyalatok kiválasztása mind a dentin, mind a zománc tekintetében, nem is szólva ezen anyagok rétegvastagságairól, valamint annak az eldöntéséről, hogy építsünk-e mammelont, és ha igen, mennyire hangsúlyozzuk. A fog méretének háromdimenziós rekonstrukciója (vagy inkább konstrukciója) mellett makro- és mikromorfológiai jellegzetességek kialakítása is lényeges kérdés. Mindezek miatt mégsem helytálló az „intraorális Photoshop” kifejezés korábbi szerepeltetése, különösen nem abban az értelemben, ahogy arról a vicc szól, mely szerint a kórházi ágyban szomorúan heverésző beteghez vidám arccal lép a mellkasröntgent lobogtató kezelőorvos: „Kovács úr, önnek eltört három bordája, de ne aggódjon, Photoshoppal már helyrehoztuk…”