Fogas kérdés: Hogyan válasszak orvost?

655

Melyiket az ötezerből? A fogorvosválasztás dilemmája elméletben akár az iménti kérdésre is leegyszerűsíthető, a gyakorlatban viszont általában lényegesen bonyolultabb: a jogszabályok, az ellátás területi egyenetlenségei és persze a pénztárcánk miatt is korlátokba ütközhet a választás elvi szabadsága – és akkor a szakmai kritériumokat meg a szubjektív szempontokat még meg sem említettük.

Szabad fogorvosválasztás?

Magyarországon nagyjából 5300 aktív fogorvos dolgozik, ami a nyugat-európaival összevethető, viszonylag sűrű lefedettséget jelent – a kedvezőnek tűnő képet azonban árnyalja, hogy jelentős részük a nyugati országrészbe, néhány idegenforgalmi szempontból kiemelt fontosságú településre és a fővárosba koncentrálódik. Ha a fizetőképességünk engedi, közülük bárkihez fordulhatunk, legalábbis papíron: a teljesen szabad fogorvosválasztást ugyan nem garantálja jogszabály, de egyértelmű tiltó vagy korlátozó rendelkezés sincs, amely kimondaná, hogy például kizárólag a körzetileg illetékes szakember segítségét vehetjük igénybe.

A vonatkozó miniszteri rendelet csupán annyit rögzít, hogy „A fogorvos köteles ellátni az ellátási területéhez tartozó körzetben lakó személyeket. A háziorvos és a fogorvos köteles ellátni továbbá a rendelési idejében hozzá forduló személyeket, ha heveny megbetegedésük vagy krónikus betegségük miatt ellátatlanságuk az egészséget károsító vagy a gyógyulást lassító állapotromláshoz vezethet.”

Eszerint tehát a lakóhelyünk szerint fogorvoshoz bármikor, bármely más fogorvoshoz pedig sürgős esetben szabadon fordulhatunk – de semmi sem zárja ki, hogy nem sürgős esetben is körzeten kívüli megoldást válasszunk. Mindez természetesen az alapellátásra vonatkozik, tehát egy titániumimplantátumra vonatkozó igénnyel alighanem hiába kopogtatunk a „házifogorvos” ajtaján.

Fogas kérdés: Hogyan válasszak orvost?

Fogászati turizmus kontra fogorvoshiány

A választás látszólagos szabadságát számos korlátozó tényező szűkíti. Az egyik a létszám: a fentebb említett 5300-as körből mindössze 3300-an dolgoznak a közellátásban, és az ő területi eloszlásuk is meglehetősen egyenlőtlen – a magyar régiók többségében fogorvoshiány van, azaz a nemzetközi ajánlásokban szereplő 2000 főnél több jut egy fogorvosra. A fogorvos-elvándorlás 2007 óta nő, de arányaiban még mindig kisebb, mint az orvostársadalom egyes szegmenseiben.

A különbség oka a fogászati turizmus, amelynek Magyarország a színvonalas képzés és a relatíve alacsony árak miatt egyértelműen a célországává vált. A hatás ugyanakkor mégis azonos azzal, mintha a magyar szakemberek elmennének: a díjak közelednek a nyugat-európai átlaghoz, a nyugati ügyfelek kiszolgálására szakosodott rendelők egyre kevésbé vesznek részt a magyar páciensek ellátásában – márpedig egy fájós fogú betegnek teljesen mindegy, hogy azért nem talál megfizethető fogorvost a lakóhelyén, mert mindenki Londonban dolgozik, vagy azért, mert az érintettek már egy soproni magánrendelőben kezelik az osztrák fogakat.

Illúzióvá teheti a szabad fogorvosválasztást a közellátás technikai színvonala is: például az a tény, hogy a budapesti hétvégi központi ügyeleten nem működik röntgen, ami a sürgős diagnózisra szoruló betegeket eleve a magánpraxisba utalja. A privát szférában viszont tényleg teljes szabadság érvényesül (mármint a piacgazdaságban szokásos módon, a pénztárca szabta keretek között), lényegesen tisztább viszonyokkal, mint az egészségügy más szféráiban: nyilvánosan megismerhető, szabott árak, számlaképesség, garancia, a legkorszerűbb anyagok és eszközök – ráadásul az az eléggé el nem ítélhető gyakorlat sem jellemző, hogy a gyógyító személyzet az állami infrastruktúra alternatív hasznosításával tesz szert magánprofitra.

Szintén az Országos Egészségbiztosítási Pénztár tapasztalata, és némiképp meghökkentő, hogy az előbbiek ellenére az állami és a magánfogorvoslásban az általánosan használt anyagok és technikák terén nincs akkora különbség, amekkorát várnánk, inkább a különleges kezelések, az implantológiai beavatkozások húzzák szét a mezőnyt. Megjegyzendő, hogy a kivehető és rögzített fogpótlások, illetve a fogszabályozó készülékek gyógyászati segédeszköznek számítanak, vagyis a magánorvos is felírhat ilyet részleges vagy teljes tb-támogatással – ezt kevesen tudják, pedig sokat lehet spórolni vele, akkor is, ha magánfogorvost választunk.

Szerző: H.M.