Csontgyűjtés – szépen és könnyedén

764

Bevezetés
Az a kívánság, hogy a saját szervezetből származó csontot egy másik helyen történő csontképzéshez használjuk fel, majdnem olyan régi, mint maga az emberiség. Ezt az eljárást autológ csontátültetésnek nevezzük. Autológ csontgraftok esetében a csontot ugyanabból a szervezetből távolítjuk el, amelybe be kívánjuk ültetni. A test saját csontsejtjei rendelkeznek a legnagyobb csontújjáépítő potenciállal, és az orális augmentációs sebészet aranystandardjának számítanak. A donor területek közé tartozik a tuber maxillae, a retromoláris régió, az áll területe vagy a crista iliaca, a bordák vagy a sípcsont. A kívánt mennyiség begyűjtése néha nemcsak nagyon körülményes, de felvet bizonyos problémákat is, főként, ha a csontvétel helye a szájüregtől távol helyezkedik el (például a crista iliaca területe). A páciensek számára a retromoláris régióból származó autológ csontgraft a legkönnyebben elfogadható. Főként az implantológiában az esetek több mint 75 százalékában laterális augmentációkra van szükség.

Ezek az augmentációs eljárások gyakran kevesebb, mint 0,3 mg csontvolument igényelnek. Amennyiben intraoperatívan születik meg a döntés, hogy a páciens saját csontját kell használni, szabály, hogy fel kell tenni a következő kérdést: melyik területről vegyük a csontot, és hogy lehet ezt a lehető leggyorsabban megoldani? Ilyenkor az esetek több mint 70 százalékában a retromoláris területet választjuk. Egészen mostanáig kizárólag blokkgraftokat használtunk.

Esetismertetés
Egy 36 éves páciens a 31-es és 41-es fogai területén található foghiányt implantátumok alkalmazásával szerette volna pótoltatni. Ennél az esetnél felmerült a kérdés, hogy az implantáció, valamint az állcsontgerinc vonalának szükséges augmentációja nem történhet-e egymással szinkrón módon? A páciensnél a 31-es fog területére vesztibulárisan terveztük autológ csont átültetését. Ehhez donor régióként a jobb oldali retromoláris terület és a jobb oldali tuber jött számításba. A pácienst sikerült meggyőznünk arról, hogy a csontvétel okozta extrakciós defektus nem okoz majd komolyabb panaszokat. Az operáció során a kresztális incíziót a 31-es és 41-es fogak területén kezdtük. A minimálinvazív mukoperioszteális lebenypreparáció után főként a 31-es fog területe mutatott kifejezett vesztibuláris atrófiát. Az első implantációs furatokat elkészítettük, majd csontkondenzort használva a furatot extendáltuk, azaz a periimplantáris csontot kondenzáltuk.

Ezután az implantátumokat behelyeztük. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a 31-es fog helyének megfelelően az implantátum kétharmad része a vesztibuláris felszínen exponálódott. Mindkét implantátum primer stabilitása megfelelő volt. A hiányzó csontvolumen lemérése után a jobb oldali retromoláris területen egy szúrásos incíziót ejtettünk. Ezután egy hagyományos implantációs fúrót vezettünk át a nyálkahártyán, és pontosan 9 mm-es mélységig fúrtunk le. A fúró kitekerésekor kapott csont már megtartásra alkalmas volt.

 

Ráadásul további spongiosus csontot nyertünk egy miniexkavátor segítségével. A transzplantált csont ideálisan rögzült az implantátumon. Végül egy vékony kollagénmembránt alkalmaztunk, hogy teljesen fedjük. A lágyrészdefektust felszívódó varratokkal egyesítettük.

A szúrásból ejtett kicsi bemetszés helyét a retromoláris területen cianoakriláttal ragasztottuk össze. A 31/41-es fogak régiójában a sebzárást felszívódó varratok alkalmazásával, horizontális matracöltésekkel végeztük. Végül ideiglenes pótlásként egy Maryland hidat rögzítettünk, ami egyben a megfelelő lágyrész-stabilizációt is biztosította. Digitális volumentomográfia (DVT) készült annak érdekében, hogy a csontvétel helyén a defektust ellenőrizzük, és dokumentáljuk az augmentációs eredményt.

Összefoglalás
Az augmentációs sebészetben az autológ csontátültetés képviseli az aranystandardot. Főként az implantációk esetében gyakran csak intraoperatívan látható, hogy kis mennyiségű autológ csontra van szükség az augmentációhoz. Ilyen helyzetekben gyakran indokolt a gyors reagálás. A retromoláris tér alkalmas a leggyakrabban erre a célra.

Mivel a páciensnek a lehető legkevesebb diszkomfortérzetet szabad elszenvednie a csont eltávolítása kapcsán, a minimálinvazív beavatkozás választandó. A fent bemutatott technika egy új módszer, amely minimálinvazív és egyszerű volta miatt nagyon hatékony. A bemutatott eljárás különösen ideális az olyan augmentációk tervezéséhez, amelyeknél maximum 0,5 mg csontmennyiségre van szükség.


Természetesen nagy csontvolumenek is eltávolíthatók ezt a minimálinvazív módszert követve. A lágyrészeket adhezív technikákkal diszkréten lehet zárni úgy, hogy a páciens számára alig észrevehető. Az implantológiában a minimálinvazív beavatkozások tökéletesen megtervezhetők és kivitelezhetők a modern háromdimenziós diagnosztika segítségével (DVT).

Forrás: Implants 2010/2
Dr. Steffen Hohl (Németország)

Dr. Anne Sophie Brandt Petersen (Dánia)