A halottak fogai: Történet a műfogsorokról

721

Emlékszem kislánykoromban mennyire megrémített a dédnagymamám műfogsora. Először akkor vettem észre, hogy műfogai vannak, amikor a konyhapulton felfedeztem a protézisét, amelyet különös módon egy pohár vízben tárolt. Az állkapocs ki volt akasztva, mintha egy állandó szörnyű sikolyban rögzült volna. Egy másik alkalommal egyszerűen az éjjeliszekrényén hevert a műfogsora, rémesen vicsorogva rám, mintha valami morbid reklámként arra figyelmeztetne, miért kell a gyerekeknek minden este fogat mosni.

Eltűnődtem rajta, hogy vajon minden „öreg” embernek van ilyen ijesztő szerkentyűje?

Most hogy már teljesen felnőttem (úgy ahogy), látom, hogy a modern műfogsorok sokkal kevésbé ijesztőek, mint az elődjeik, amelyek valóban rémálmainkban is gyakran előjönnek. Valószínűleg az olvasók nagy része nem lepődik meg azon, hogy az emberek régen ugyanúgy szenvedtek a fogszuvasodástól, mint manapság. A korai, 18-19. századi lószőrből készített fogkefék (a képen Napóleoné látható) gyakran több gondot okoztak, mint amennyitől megóvtak, s a porlasztott faszénből, krétából, téglából vagy sóból készült fogkrémek és porok is inkább ártalmasak, mint hasznosak voltak.

Fogszab banner

A legtöbben nem tudjuk elkerülni a fogszuvasodást az életünk során. Néhányan már annyival idősebbek vagyunk, hogy a lyukas fogainkat még amalgámmal, higany, ezüst, ón és réz keverékével tömték be. De a még régebbi időkben, ha valakinél fogszuvasodás lépett fel, nem volt választása. Ha egy fog elkezdett romlani, nem volt túl sok lehetőség, ki kellett húzatni, érzéstelenítés nélkül.

A 18. században a fogkulcs volt a leggyakrabban használt eszköz foghúzáskor. A végén található karmot a szuvas fogra helyezték; a támasztékot vagy a hosszú fém rudat a gyökérrel szembe állították. Ezután a kulcsot elforgatták, s ha minden jól ment, a fog kiugrott a fogágyból. Sajnos azonban nem mindig a terv szerint alakult a beavatkozás. A fog gyakran összeroppant, amikor a kulcsot elfordították, s a darabjait a vérző ínyszövetből kellett egyesével kiszedegetni.

Az idő előrehaladtával, ahogy a cukor és a dohány egyre többek számára vált elérhetővé, a fogszuvasodás is mind gyakoribbá vált, s így piacot teremtett a műfogsorok számára. A korai változatok még elefánt- vagy más állati csontokból készültek, s általában kivégzett bűnözők vagy exhumált testek fogait foglalták bele. Itt látható példaként George Washington műfogsora.

Amikor az Egyesült Államok első elnökét 1789-ben beiktatták, már csak egyetlen foga volt meg a szájában. Egy New York-i fogorvos, egyben a Függetlenségi Háború veteránja, Dr John Greenwood elefáncsontból készített egy műfogsort, amelyhez arany huzalból készített rugókat és bronz csavarokat használt az általa szerzett emberi fogak összetartásához. Még egy lyukat is kihagyott az egyedüliként megmaradt fog számára.

Fotó: A New York Academy of Medicine szíves engedélyével

Az ilyen szerkezeteket kényelmetlen és fájdalmas volt viselni. Mindezen túl ezeket a fogakat gyakran szifiliszben meghalt betegek szájából húzták ki, így gyakran megfertőzve az új tulajdonost, amikor a szájában lévő nyílt sebekkel a fertőzött szövet kapcsolatba került.

Az orvosoknak leginkább fiatal egészséges fogakhoz kellett tehát hozzájutniuk. Erre az 1815-ös waterlooi csata teremtett lehetőséget, ahol 51000 férfi halt meg, akik közül sokan földi porhüvelyüket levetve tökéletesen szép fogsort hagytak maguk után.

‘Waterloo Fogak’ néven váltak ismertté az olyan fogak, amelyeket a 19. század során halott katonák szájából loptak ki; a kifejezést még a krími és az amerikai függetlenségi háborúban is használták. A hullarablók követték a seregeket a csatába, s több csomagnyi foggal tértek haza, amelyeket ezután fogorvosoknak és sebészeknek adtak tovább magas jutalék fejében.

Bármilyen előnyökkel is bírtak ezek a fogsorok a régebbi verziókhoz képest, továbbra is érvényes volt rájuk a túlvilági rablás stigmája, ami nem igazán feküdt a fogukat vesztett felsőbb osztálybelieknek. Előbb vagy utóbb a fogorvosok rákényszerültek, hogy új anyagok (mint pl. a porcelán) felhasználásával új technológiákat fejlesszenek ki, s olyan műfogsorokat állítsanak elő, amelyhez nincs szükség a halottak fogaira.

Ez a gyakorlat mégis még bőven folytatódott a 19. században is, arra ösztönözve a Trinity College egyik anatómia professzorát, hogy a következő észrevételt tegye a gazdagok képmutató hozzáállásáról a hullarabláshoz:

Nem hiszem, hogy a felsőbb és középosztályok felfogták, hogy milyen hatással jár az a magatartásuk, hogy elutasítóan viszonyulnak a boncolási eljáráshoz… a magasabb rangúak közül nagyon sokan olyan fogakat viselnek a szájukban, amelyeket kórházi területeken ástak elő.(1)

És persze olyan fogakat, amelyek a csatamezőkön harcolók szájából származnak.

1. Qtd in Ruth Richardson, Death, Dissection and the Destitute (1987; repr. 2000), p. 106.

Jelentkezem a Fogszabályozó kongresszusra